A Kylesa elsõ önálló budapesti koncertjén világosan érzékelhetõ volt, hogy mit jelent mindez a gyakorlatban. A zenekar két dobossal áll színpadra, egy férfi és egy nõi énekest is bevet, akik a dallamos énektõl az üvöltésen át a hörgésig gondoskodnak a változatos színekrõl, a basszgitáros néha egy szintetizátort masszíroz, az egyik gitáros meg tamot csépel, és ilyen dúsan felfegyverkezve mennek neki azoknak a daloknak, amelyeken a déli mocsármetál, a hardcore és a punk éppúgy rajta hagyta a nyomát, mint a pszichedélia és egy kicsit még a Pink Floyd is.
Egy-két erõltetettebbnek hangzó váltást leszámítva élõben elég meggyõzõ és egységes, vastag, elevenen lüktetõ produkció a Kylesáé - a legjobb pillanatokban, amikor igazán kihasználják a két dobost, ügyesen teremtenek - a lemezeiken még nem kellõképpen kidomborított - sajátosan ködös, barbár és diszkréten okkult hangulatot. Persze halál feszesen, pontosan és ízesen játszik mindenki, de ez ma már gyakorlatilag az összes kicsit is nevesebb underground zenekarról elmondható, ami elvitathatatlanul üdvözlendõ következménye a lemezipar összeomlásának: aki túl akar élni, annak hibátlanul kell teljesítenie a színpadon. A Kylesának most már csak a repertoár egységesítése van hátra, mert az még ezen a jól sikerült koncerten is nyilvánvaló volt, hogy náluk egyelõre két jól formált témára rendre egy seszínû maszatolás felel.
Dürer kert, július 12.
****
