Úgy látszik, az egyre inkább műfajspecifikussá váló hazai fesztiválpiacon a Hegyalja szervezői a metálarcokat is szeretnék megfogni, hiszen tavalyelőtt a Machine Head játszott főműsoridőben a nagyszínpadon, tavaly a Motörhead, idén pedig egyenesen két legendásnak is nyugodt szívvel nevezhető brigád kapta meg ott a zárópozíciót - hogy a minden évben a kisebb színpadokon fellépő, nem kevésbé kultikus metálzenekarokról (idén például a sátánista botrányairól híres floridai Deicide is koncertezett a Pepsi színpadon) ne is beszéljünk.
A nagyszínpad programját csütörtökön záró Mastodon alapvetően óriásit hibázott a Crack The Skye című legutóbbi lemezével, amellyel a surmó atlantai rockzenészek szerették volna bebizonyítani, hogy a Mastodon igenis egy progresszív rockzenekar. A Crack The Skye-nak nem szolgáltatott igazságot az elmúlt két év: az album pontosan ugyanannyira tűnik a Mastodon leggyengébb alkotásának a rengeteg feleslegesre nyújtott pillanattal, mint a megjelenése idején. A szerény elvárásokhoz képest aztán nagyon kellemes meglepetést okozott a zenekar. Az ember azt várná, hogy a Mastodon még mindig a Crack... bűvöletében él, és vélhetően az egész lemez elhangzik majd - úgy, mint a Live At The Aragon című, idén megjelent koncert-DVD-n. Ehhez képest a nyitódal a Leviathan című kettes lemez első klipnótája, az Iron Tusk volt, ezek után megbombázták a közönséget a debütáló Remission három irgalmatlan riffzuhatagával - March Of The Fire Ants, Where Strides The Behemoth, Mother Puncher -, és csak ezek, illetve a szintén a Leviathanról elővett Aqua Dementia után tértek át a Crack... két dalára (a címadóra és a Ghost Of Kareliára), illetve az azt megelőző, a mértékadó Remission-Leviathan kettősnél már érezhetően gyengébb Blood Mountain témáira (érdekes, hogy erről a lemezről pont a klipesített Wolf Is Loose-t viszont nem játszották). Utóbbiaknál el is halt a koncert - indulásakor még kifogástalan - lendülete, és csak a végén eljátszott két leviathanos tételre, a Megalodonra és a Blood And Thunderre, valamint a záródalként elnyomott Melvins-feldolgozásra (The Bit) tért vissza. A Mastodon nem tudta megfejelni ugyan a legendás 2003-as gödöllői koncertjét - ez talán lehetetlen is lenne -, de kimondottan meggyőző koncertet adott, úgyhogy ezek után kíváncsi leszek az elvileg ősszel érkező új anyagra, pláne, hogy a The Hunterre keresztelt lemezt a zenekar vadabbra és súlyosabbra ígéri, mint elődjét.
A pénteki nap főzenekara, a Slayer teljesen más tészta. 'k sosem próbáltak kitörni a gyakorlatilag általuk teremtett műfaj skatulyájából, ugyanakkor talán a Slayer az egyetlen olyan zenekar, amely úgy képes továbbvinni a 80-as évek elején felvett zenei fonalat, hogy közben egyáltalán nem tűnik hiteltelennek vagy görcsös erőlködésnek a dolog. Rossz Slayer-lemez nemigen van - még az újabb anyagok is, amelyeket ezek a hízott amerikaiak bőven túl a negyvenen készítettek, feszülnek a démoni energiától. A Slayer ugyanakkor élőben az igazi: akkor ámul el az ember igazán azon, hogy mennyire súlyosak és gonoszak ezek a dalok, és milyen irgalmatlan feszességgel képesek még mindig játszani őket. Egy Slayer-koncert egyáltalán nem tartozik a szórakoztató kategóriába: tavasszal például a sportarénában tizenezer ember botorkált ki a Slayer szettje után a világosba, zömmel lehajtott fejjel, és többnyire csendben, annyira nyomasztó ez a zenekar élőben: körülbelül mintha másfél óráig auschwitzi emberkísérletekről kellene vágatlan felvételeket néznünk. Az egyetlen enyhítő körülmény maga Tom Araya, a zenekar énekes-basszusgitárosa, aki négy-öt egyben eldarált-elüvöltött dal után képes percekig mosolyogva szemlélni a közönséget, mintha azt mondaná, nincs semmi baj, nyugodjunk meg, ők sem gondolják ezt komolyan.
Itt, a Hegyalján is megkaptuk a tökéletes koncertet, ahogy szoktuk. A súlyos beteg Jeff Hanneman gitáros helyett még mindig a veterán Gary Holt játszik az Exodusból - teljesen korrektül nyomja a szólókat, néhol a saját képére formálva őket hitelesen és ízlésesen -, Dave Lombardo dobos pedig továbbra is úgy üt néhány milliszekundummal az ütem mögé, mint valami reggae-dobos, hogy még a legképtelenebb kettő/négyes szögelés is irgalmatlanul húzóssá váljon ezáltal.
A műsor standard fesztivál-setlist (bár jó néhány számmal rövidebb, mint egy nappal korábban Szlovéniában a Metalcampen), és egyébként majdnem ugyanaz, mint a sportarénában tavasszal. Itt is a World Painted Blood és a Hate Worldwide kettősével kezdenek, aztán jön a War Ensemble, a Postmortem, a Temptation, majd a kihagyhatatlan Dead Skin Mask (Araya közönségénekeltetési technikája óriási: semmi utasítgatás, egyszerűen a refrénnél elsétál a mikrofontól, és közben jóságos nagybácsiként kedvesen rámosolyog a közönségre, ennek pedig nem lehet ellenállni). Az egyetlen meglepetés talán csak a Hallowed Point és a Chemical Warfare-rel összekötött Ghosts Of War a South Of Heavenről. A koncert közepe felé aztán az időjárás is elkezdi érezni, hogy itt most a Slayer játszik, és (csakúgy, mint 2002-ben a Petőfi Csarnokban, ahol a Slayer intrója után kezdett el szakadni) megérkezik a fesztivál egyetlen vihara égzengéssel, villámlással és zuhogó esővel, ahogy kell, ami még rátesz egy lapáttal a súlyos dalok által keltett hangulatra - úgy, hogy egészen pontosan a koncert vége után három perccel már el is áll az eső. Ennek köszönhetően a ráadás is rövidebb: mindössze egy zivatarban elreszelt Angel Of Deathre futja, aminek a közepén még az áram is elmegy a nagyszínpad hangcuccából - a Slayer természetesen gond nélkül játszik tovább alapról; a végén a szokásos South Of Heaven-Raining Blood kettős így lemarad, de a koncert ettől eltekintve is hibátlan.
Rakamaz-Tokaj, július 14-15.
