Koncert - Az esőcsináló - A Slayer és a Mastodon a Hegyalja Fesztiválon

  • Vincze Ádám
  • 2011. július 21.

Zene

Úgy látszik, az egyre inkább műfajspecifikussá váló hazai fesztiválpiacon a Hegyalja szervezői a metálarcokat is szeretnék megfogni, hiszen tavalyelőtt a Machine Head játszott főműsoridőben a nagyszínpadon, tavaly a Motörhead, idén pedig egyenesen két legendásnak is nyugodt szívvel nevezhető brigád kapta meg ott a zárópozíciót - hogy a minden évben a kisebb színpadokon fellépő, nem kevésbé kultikus metálzenekarokról (idén például a sátánista botrányairól híres floridai Deicide is koncertezett a Pepsi színpadon) ne is beszéljünk.

Úgy látszik, az egyre inkább műfajspecifikussá váló hazai fesztiválpiacon a Hegyalja szervezői a metálarcokat is szeretnék megfogni, hiszen tavalyelőtt a Machine Head játszott főműsoridőben a nagyszínpadon, tavaly a Motörhead, idén pedig egyenesen két legendásnak is nyugodt szívvel nevezhető brigád kapta meg ott a zárópozíciót - hogy a minden évben a kisebb színpadokon fellépő, nem kevésbé kultikus metálzenekarokról (idén például a sátánista botrányairól híres floridai Deicide is koncertezett a Pepsi színpadon) ne is beszéljünk.

A nagyszínpad programját csütörtökön záró Mastodon alapvetően óriásit hibázott a Crack The Skye című legutóbbi lemezével, amellyel a surmó atlantai rockzenészek szerették volna bebizonyítani, hogy a Mastodon igenis egy progresszív rockzenekar. A Crack The Skye-nak nem szolgáltatott igazságot az elmúlt két év: az album pontosan ugyanannyira tűnik a Mastodon leggyengébb alkotásának a rengeteg feleslegesre nyújtott pillanattal, mint a megjelenése idején. A szerény elvárásokhoz képest aztán nagyon kellemes meglepetést okozott a zenekar. Az ember azt várná, hogy a Mastodon még mindig a Crack... bűvöletében él, és vélhetően az egész lemez elhangzik majd - úgy, mint a Live At The Aragon című, idén megjelent koncert-DVD-n. Ehhez képest a nyitódal a Leviathan című kettes lemez első klipnótája, az Iron Tusk volt, ezek után megbombázták a közönséget a debütáló Remission három irgalmatlan riffzuhatagával - March Of The Fire Ants, Where Strides The Behemoth, Mother Puncher -, és csak ezek, illetve a szintén a Leviathanról elővett Aqua Dementia után tértek át a Crack... két dalára (a címadóra és a Ghost Of Kareliára), illetve az azt megelőző, a mértékadó Remission-Leviathan kettősnél már érezhetően gyengébb Blood Mountain témáira (érdekes, hogy erről a lemezről pont a klipesített Wolf Is Loose-t viszont nem játszották). Utóbbiaknál el is halt a koncert - indulásakor még kifogástalan - lendülete, és csak a végén eljátszott két leviathanos tételre, a Megalodonra és a Blood And Thunderre, valamint a záródalként elnyomott Melvins-feldolgozásra (The Bit) tért vissza. A Mastodon nem tudta megfejelni ugyan a legendás 2003-as gödöllői koncertjét - ez talán lehetetlen is lenne -, de kimondottan meggyőző koncertet adott, úgyhogy ezek után kíváncsi leszek az elvileg ősszel érkező új anyagra, pláne, hogy a The Hunterre keresztelt lemezt a zenekar vadabbra és súlyosabbra ígéri, mint elődjét.

A pénteki nap főzenekara, a Slayer teljesen más tészta. 'k sosem próbáltak kitörni a gyakorlatilag általuk teremtett műfaj skatulyájából, ugyanakkor talán a Slayer az egyetlen olyan zenekar, amely úgy képes továbbvinni a 80-as évek elején felvett zenei fonalat, hogy közben egyáltalán nem tűnik hiteltelennek vagy görcsös erőlködésnek a dolog. Rossz Slayer-lemez nemigen van - még az újabb anyagok is, amelyeket ezek a hízott amerikaiak bőven túl a negyvenen készítettek, feszülnek a démoni energiától. A Slayer ugyanakkor élőben az igazi: akkor ámul el az ember igazán azon, hogy mennyire súlyosak és gonoszak ezek a dalok, és milyen irgalmatlan feszességgel képesek még mindig játszani őket. Egy Slayer-koncert egyáltalán nem tartozik a szórakoztató kategóriába: tavasszal például a sportarénában tizenezer ember botorkált ki a Slayer szettje után a világosba, zömmel lehajtott fejjel, és többnyire csendben, annyira nyomasztó ez a zenekar élőben: körülbelül mintha másfél óráig auschwitzi emberkísérletekről kellene vágatlan felvételeket néznünk. Az egyetlen enyhítő körülmény maga Tom Araya, a zenekar énekes-basszusgitárosa, aki négy-öt egyben eldarált-elüvöltött dal után képes percekig mosolyogva szemlélni a közönséget, mintha azt mondaná, nincs semmi baj, nyugodjunk meg, ők sem gondolják ezt komolyan.

Itt, a Hegyalján is megkaptuk a tökéletes koncertet, ahogy szoktuk. A súlyos beteg Jeff Hanneman gitáros helyett még mindig a veterán Gary Holt játszik az Exodusból - teljesen korrektül nyomja a szólókat, néhol a saját képére formálva őket hitelesen és ízlésesen -, Dave Lombardo dobos pedig továbbra is úgy üt néhány milliszekundummal az ütem mögé, mint valami reggae-dobos, hogy még a legképtelenebb kettő/négyes szögelés is irgalmatlanul húzóssá váljon ezáltal.

A műsor standard fesztivál-setlist (bár jó néhány számmal rövidebb, mint egy nappal korábban Szlovéniában a Metalcampen), és egyébként majdnem ugyanaz, mint a sportarénában tavasszal. Itt is a World Painted Blood és a Hate Worldwide kettősével kezdenek, aztán jön a War Ensemble, a Postmortem, a Temptation, majd a kihagyhatatlan Dead Skin Mask (Araya közönségénekeltetési technikája óriási: semmi utasítgatás, egyszerűen a refrénnél elsétál a mikrofontól, és közben jóságos nagybácsiként kedvesen rámosolyog a közönségre, ennek pedig nem lehet ellenállni). Az egyetlen meglepetés talán csak a Hallowed Point és a Chemical Warfare-rel összekötött Ghosts Of War a South Of Heavenről. A koncert közepe felé aztán az időjárás is elkezdi érezni, hogy itt most a Slayer játszik, és (csakúgy, mint 2002-ben a Petőfi Csarnokban, ahol a Slayer intrója után kezdett el szakadni) megérkezik a fesztivál egyetlen vihara égzengéssel, villámlással és zuhogó esővel, ahogy kell, ami még rátesz egy lapáttal a súlyos dalok által keltett hangulatra - úgy, hogy egészen pontosan a koncert vége után három perccel már el is áll az eső. Ennek köszönhetően a ráadás is rövidebb: mindössze egy zivatarban elreszelt Angel Of Deathre futja, aminek a közepén még az áram is elmegy a nagyszínpad hangcuccából - a Slayer természetesen gond nélkül játszik tovább alapról; a végén a szokásos South Of Heaven-Raining Blood kettős így lemarad, de a koncert ettől eltekintve is hibátlan.

Rakamaz-Tokaj, július 14-15.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

Presztízskérdés

A magyar kormányzat hosszú ideje azt kommunikálja, hogy csökkent a szegénység Magyarországon, az MCC-s Sebestyén Géza pedig odáig jutott, hogy idén februárban bejelentette a szegénység eltűnését is. A kormány helyzetértékelése eddig is vitatható volt, és a KSH szegénységi adatai körül felfedezett furcsaságok tovább bonyolítják ezt az így is zavaros ügyet.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.