Azt hiszem, szalagantennának hívták azt a műanyag madzagot, melynek végét az ember a kezébe fogta, és addig mozgott vele erre-arra, míg a tévé vagy rádió egyszer csak tisztán kezdett beszélni. Ez többnyire a leglehetetlenebb helyen és pozitúrában történt - hétrét görnyedve a szoba sarkában vagy magasba nyújtott karral a létra tetején -, és amint fixálni próbálta az ember, azonnal visszatért a sistergés, elment a kép és a hang. Szóval vagy szerelni, vagy élvezni.
Ez a jelenet lehetne az emblémája a múlt század több korszakának is; Oskaras Korsunovas a Miranda című produkciójában a hetvenes évek szovjet atmoszférájához használja. Társul hozzá egy tipikusnak mondható értelmiségi tipikus nappali szobája is egy hanyatlóban lévő lakásban - Dainius Liskevicius díszlete ránézésre abszolúte naturalista; zsúfolt könyvespolcok, könyvkupacok mindenfelé a földön, kiült fotel, az a bizonyos semmire nem használható dohányzóasztal, tükörhátlapos "bárszekrény", ronda óriáskaktusz, még rondább csillár, és egy tartalmas élet megannyi apró kacatja. Ez a játéktér lesz alkalmas később különféle szürreális, álomszerű átalakulásokra, anélkül egyébként, hogy bármi megmozdulna benne.
Ebben a lakásban él Prospero, akit föltehetően üldöznek - még az is lehet, hogy a testvére, Antonio száműzte ebbe a lepukkant lakásba -, és itt ápolja-gondozza a fotelba szorult, mozgásképtelen, nehezen beszélő, fogyatékos lányát, Mirandát. Aki szívesen szorongat a kezében egy balerinaszobrot (ugyancsak a korszak kedvelt porcelán lakásdísze), és vélhetően táncosnő volt, míg tán baleset következtében megbénult. A két, számos szálon és okból egymáshoz láncolt ember kedvenc foglalatossága az olvasás, és Miranda kedvence alighanem Shakespeare Viharja, ezért aztán apja - ki tudja, hányadszor - egy estén ismét A vihart kezdi olvasni neki.
Nagyjából ezen a ponton vált át Oskaras Korsunovas rendezése egy villódzó, ötletgazdag, rétegzett látomássá - és ettől kezdve az a tét: vajon sikerül-e a végéig kitartani a dráma "szocreál" olvasatát. Atelier verseny ez, amely nem a jelentésért, az egymást fokozó monumentális összefüggésekért, hanem a színházi játékért folyik - és e nemben igen szórakoztató. A történet megelevenedik - noha szabálytalan, olykor követhetetlen ritmusban -, csúszkálni kezd álom és valóság, képzelet és szorongás közt. A kommunizmus szűk levegője sajátosan átszínezi A vihar száműzött alakjainak ugyancsak szűkös, bár varázslattal teli életét. Prospero átlényegül a másik Prosperóvá - szikrázó fények a lakás előszobájában, és a rádióból ömlő sistergés adja a tengeri vihart.
Ettől kezdve Korsunovas mintegy versenyezteti egymással a két szálat: a hetvenes évekbeli szomorú, sivár életkép félelmetes monotóniáját A vihar végtelenül gazdag, de alapvetően mégiscsak rezignált koloritjával; a mesés perspektívát éppen a valóságos perspektívát tagadó világképpel. Érdekes kísérlet - és a két színész teszi ennél sokkal többé.
Mert van egy Prospero, az apa, aki szeretettel és lankadatlan empátiával gondozza az immár magatehetetlen lányt, akinek világot teremt, az elveszett helyett egy Vihar-szülte világot, amelyben minden van, ami a valóságban nincs és nem lehet: szabadság, mozgás és szerelem. Povilas Budrys eleinte kissé hajlott hátú, középkorú apája a szürreális jelenetekben szinte változtatás nélkül ölti magára A vihar Prosperóját, és mintegy háromnegyed órán át, akusztikus hatáselemekkel és gesztikus virtuozitással bőven tarkítva meséli el lányának azt a bizonyos tengeri utat, melynek végén a szigetre kerültek. A lány csak nagy ritkán szól közbe (hisz' Shakespeare szövegét halljuk), azonban reakcióinak szűkös terepén is feszült figyelemmel követi a mesét. Airida Gintautaiteú ilyenkor leginkább az arcával játszik, kezével hadonászik, miközben erősen markolja a kis balerinaszobrot.
A dráma többi része gyorsan pereg le, hiszen az előadás alig több másfél óránál. Budrys villámgyorsan tartást, mozgást, mimikát és beszédmodort változtat, és egy csapásra válik Antonióvá - a gonosz testvért egy katonakabát is megszemélyesíti -, Ferdinánddá - puha mozgású, sima ifjúvá - és még Calibanná is. A színész bejátssza a könyvekkel bélelt teret, összesimítja a történet és a megidézés kettős atmoszféráját, megteremti - vagy inkább visszavetíti Shakespeare Prosperójába - a modern korok szülte zsigeri szorongást, mert hiszen vele azonos, a többi csak kellék, egy rejtelmesen és rejtélyesen kiismerhetetlen élet képzelet szülte, játékos figurája.
Budrys alakváltásaiban nemcsak a gyorsaság, a flottság és a szellemesség lenyűgöző, hanem az a színészi mélység, amely minden szerepben a csekély lehetőség és idő ellenére frappáns alakot teremt. Prosperóban - mármint A vihar Prosperójában - nagy átfedés kínálkozik a reális élethelyzettel, de a többi alakban szinte a semmiből dolgozik; ezért aztán minden kellék, effekt, zörej és villámlás az ő segítségére van. Végtelenül ruganyos, tágas és virtuóz eszköztárból válogat - bámulatos színész.
És a lányát játszó Airida Gintautaiteú sem marad el mögötte: megelevenedvén a mesében természetesen ő Miranda, de ő játssza a légies és hajlékony Arielt is, majd a végén A hattyúk tavában a prímabalerinát - aztán minden visszazuhan az álomba, pontosabban a valóságba: Prospero, az apa mozdulatlanul hallgatja hosszan a csöngő telefont, nincs happy end. Nincs visszatérés, mesés menekülés - bezártság van, rabság életfogytiglan.
Két színész virtuóz bravúráriáit láttuk - és Korsunovas frappáns, asszociatív, de ezúttal nem revelatív rendezését. A gyulai Shakespeare Fesztivál idei ínyencségét.
Gyulai Várszínház, Shakespeare Fesztivál, július 17.
