Zene

Interetnikus együttélési útmutató katasztrófa idején gyerekeknek és felnőtteknek - ez jutott eszembe a Parti Nagy Lajos azonos című kötetéből átdolgozott, a győri Vaskakas Bábszínház által frissen bemutatott tárgyanimációs előadás láttán. Meg az, hogy a helyzethez képest üdítően épelméjű társulatok gyerekdarabjain keresztül, a mese valóságából tanulhatjuk összerakni a jövőképet megint.

Van a pokolnak egy olyan mély bugyra, ahol a világ legelvetemültebb gonosztevői a csupasz hétköznapiságukban állnak előttünk. Itt kortyolja a hűs bajor sört "Bodzie, a birodalmi iszákos", "Panke", "Pornóvadász", "Gonosz", "Sánta szatír" és a többiek.

Nem a dán filmtől vártuk Szendrő József szellemének feltámasztását, de ha már így esett, meg kell becsülni a kísérletet. Gondolunk itt elsősorban a nagy színházi ember azon állítólagos kijelentésére, melyet mint vidéki színigazgató a társulati munka nehézségeivel kapcsolatban ejtett: "Eleinte bizony sok bajom volt, de aztán lassan kialakultak a dolgok.

Rossini Armida című operája a sorozatgyártó zeneszerző virágkorának ritkán játszott opusa hat tenorra és egy virtuóz mezzóra vagy szopránra. A nápolyi bemutatón 1817-ben megbukott, a maestro előző darabjaival, A sevillai bor-béllyal és a Hamupipőkével túl magasra tette a mércét.

A régóta türelmetlenül várt Gonjasufi alaposan meglepte amúgy meglepően szellősen gyülekező rajongóit: a rockolásba váltó énekes Vackor egyszerűen letarolt minket, mint a málnabokrot.

Miközben a hatvanas-hetvenes években a magyarországi neoavantgárd művészeket a hatalom folyamatosan figyelte és vegzálta, kiállításaikat betiltotta és többeket emigrációba is kényszerített, Jugoszláviában, ahol egyfajta megreformált, piacosított szocializmus épült, jóval nagyobb szabadságuk volt az alternatív művészeknek.

Fehér tüllfüggöny veszi körül a játékteret - na nem mindig, csak néha -, belül kis forgó, rajta stilizált babaszoba, alig pár "játék bútorral" és sok játékkal, fehér karácsonyfával. Nóra birodalma. És a mű eredeti címét idézi: Babaszoba. Ez mindig kísérti a színrevivőket: túl direkt vagy éppen enigmatikus, döntés kérdése. Mindenesetre el kell gondolkodni rajta.

Az apákkal való el- és leszámolás ideje van, s a meghívás elől György Péter sem tudott kitérni, legfeljebb ő nem regényformát választott a megszólalásra, hanem a szakmájához és habitusához jobban klappoló esszét. Fontos könyvében több a kérdés, mint a válasz, de az nem is kérdés, hogy erősen fel kell kötnie a gatyáját annak, aki egy "magyar keresztény zsidó" fiaként keresi az identitását.

A mindmáig zajló német múltfeldolgozás keretében a berlini Német Történeti Múzeum új kiállítása a rendőrség - a rendőrségek - szerepét mutatja be a hitleri Németországban és a német megszállás alá került területeken. Ennél azonban tovább is megy: részletesen feltárja, milyen nehézkesen zajlott a rendőrség "nácitlanítása", amely csak a 80-as évekre jutott el a múlttal való elfojtásmentes szembenézésig: az idősebb munkatársakkal szembeni hivatali lojalitást emezek nyugdíjba vonultával ekkor váltotta fel végre a tudatos - igazából kívülről-felülről irányított - önkritika. Ezt az elmozdulást jelzi maga a kiállítás megrendezése is, amelyet a münsteri rendőrségi főiskola részvételével állítottak össze, mégpedig azzal a céllal, hogy az anyag egy része a továbbiakban tananyaggá váljon a leendő rendőrök számára.

Az angol szerző korai, rövid írásai gyűjteményének második kötetében sem okoz csalódást: öt kiváló rémnovellát olvashatunk a könyvben. Sajnos a magyar kiadás sem szerez meglepetést: e kötet borítóképe még az előzőénél (Szex, halál és csillagfény) is butább.

What watch? Ten watch. Such much! A Casablanca igazi such much film volt, mindenből sok volt benne, olyan sok; csoda, hogy mégis működött - ma professzorok élnek abból, hogy kimutatják, mégis miért.

Bill Callahan mindig is vonzódott a lovakhoz. Az érdes modorú lo-fi pionírból rezervált folkistává érett énekes-dalszerző már pályája hajnalán is nap felé nyargaló (Chosen One) vagy betörésükért könyörgő vadlovakról (I Break Horses) dünynyögött, később pedig a jövőt jelentő versenycsikók láthatását követelte (Let Me See The Colts) megszelídült baritonján.

A forma, nem pedig a dráma a fontos a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház monodrámájában; a történetet tucatnyiszor hallottuk már: a naiv keleti lány Nyugaton próbál szerencsét, s a barátja végül eladja kurvának, közvetve pedig a halálnak. Meg lehet ezt jól írni - az 1990-es marosvásárhelyi pogromot feldolgozó 20/20 című előadásáról is ismert Gianina Carbunariu jól is írta meg -, de önmagában ennyi már nem éri el a színházba járók ingerküszöbét. B.

Meglepő látvány volt a No Age koncertjének reklámja a metálszaklapban, hiszen a kaliforniai duó a "hivatalos" besorolás szerint noise-popot játszik, de akik ellátogattak ezen az estén az A38-ra, már kevésbé csodálkozhattak. A két totális vega, a dobokat püfölő és közben éneklő Dean Allan Spunt és a gitárjával ámokfutó torzítást produkáló Randy Randall (valamint a két geek mellett feltűnően elegánsnak ható, amúgy szintén bajuszos effektfelelős kísérő) olyan energikus és zajos koncertet adott, hogy közben valószínűleg még a parton is berezonált a talaj.