Interjú

„Pozitív értelemben vett állatiasság”

Page Hamilton énekes-gitáros-zeneszerző – Helmet

Zene

Visszatérő vendég Magyarországon a Helmet. Az alter-metal zenekar történetének egyetlen állandó tagjával, Page Hamiltonnal a Betty című lemezről, filmzenékről, Bowie-ról beszélgettünk, és Donald Trump is szóba került.

Magyar Narancs: A Betty című 1994-es albumotok jubileumi turnéja zajlik. Ez lett a legsikeresebb lemezetek, nagyon sokan szeretik. Szerinted is ez a legjobb munkátok?

Page Hamilton: Elvileg nem ez a legsikeresebb albumunk, viszont ez érte el a legmagasabb helyezést az amerikai meg a brit listán. A Meantime-ból többet adtunk el, az aranylemez lett. Nem sokat foglalkozom az ilyen dolgokkal, az aranylemezes plakettemet is odaajándékoztam a szüleimnek. Szintén kaptam egy ilyen aranyplakettet Az ítélet éjszakája filmzenéjéért, platinát a Led Zeppelin tribute albumért, és azokat is elajándékoztam. A szüleim nem élnek, a testvérem őrzi ezeket az ereklyéket. És hogy valóban a Betty lenne a legjobb lemezünk? Nem tudom megállapítani. A zenekar létezésének első napjától kezdve folyamatos fejlődésben vagyunk, éppen ezért én az utóbbi pár albumunkat tartom többre. Azokon komplexebb számok szerepelnek, több bennük a harmónia, és a dalszerkezetek megalkotása is komolyabb munkát igényelt. Ettől persze még nagyon szeretem játszani a Betty dalait, ahogy a Meantime és a Strap It On számait is. A Strap It On volt az első nagylemezünk, és amikor megjelent, viccelődve azt nyilatkoztam, hogy ez életünk legjobb lemeze. Tény, hogy nagyon jó zenésztársakra leltem, és valóban van valami pozitív értelemben vett állatiasság a játékunkban, ami szavakkal nehezen leírható. Zenészként mindig is azt tartottam az első számú feladatomnak, hogy újabb és újabb kihívások elé állítsam magam.

MN: Milyen emlékeket őrzöl a Betty készítéséről?

PH: Az a helyzet, hogy nem igazán jókat. Az összes lemezünk közül talán ezzel akadt a legtöbb gondom, ugyanis az üzleti dolgok folyamatosan elterelték a figyelmemet. Nagyon sok volt a stressz. A Meantime sikere azt hozta, hogy mindenki okostojás lett. A borítón az állt, hogy a teljes zenekar végezte a produceri munkát, de valójában én voltam a producer, csak nem akartam egóharcot. A társproducer, akit a Bettyhez leszerződtettünk (Hamilton minden bizonnyal T-Ray-re gondol – N. I.), azt mondta, hogy még soha nem dolgozott senkivel, aki ennyire összeszedett lenne, mint én, úgyhogy neki itt nincs semmi dolga! Vagyis lényegében zsebre rakott 30 ezer dollárt a semmiért. Ez eléggé felidegesített, ahogy a hangmérnökök is. Ők korábban hiphop előadókkal dolgoztak, és nem voltak hozzászokva az olyan hangos arcokhoz, mint mi. Nekik én túl hangosan énekeltem. Utólag azt gondolom, hogy jobb lett volna, ha nem alkalmazunk külső producert. Ezért az akkori menedzserünket hibáztatom, meg persze a kiadónkat is. Miután a Betty nem fogyott a várt mennyiségben, a menedzserünk lelépett, és átment egy másik lemezcéghez.

MN: A lemezborítóhoz egy stockfotót használtatok. Kiderült valaha is, hogy ki a képen látható hölgy?

PH: Egy könyvben találtam ezt a fotót, és célzottan kerestem valami ilyesmit. Mindenképp egy angolkertben ülő hölgyet szerettem volna látni a borítón. Valamiért ez volt a vízióm. Nekiálltam keresgélni, és rábukkantam erre a fotóra. Állítólag Floridában készült, és a hölgy a fotós felesége volt, ha jól emlékszem. Több kép is volt róla, de nekem ez tetszett a legjobban. Az biztos, hogy a Presence című Led Zeppelin-album artworkjéből merítettem az ihletet, viszont én valami nyugodtabb, külvárosi hangulatot szerettem volna. A Presence borítója talán egy kicsit nyálasabb. Aztán valahogy mégis a Betty borítója lett nyugtalanítóbb, én legalábbis annak találom. Soha nem tudtuk meg, hogy ez a hölgy pontosan kicsoda. Talán azt se tudja, hogy egy lemezborítón látható. Viszont azt tudom, hogy a borítónk szerepelt egy ausztráliai egyetem képzőművészeti kurzusán a tananyag részeként. Ennek örültem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.