Magyar Narancs: A Betty című 1994-es albumotok jubileumi turnéja zajlik. Ez lett a legsikeresebb lemezetek, nagyon sokan szeretik. Szerinted is ez a legjobb munkátok?
Page Hamilton: Elvileg nem ez a legsikeresebb albumunk, viszont ez érte el a legmagasabb helyezést az amerikai meg a brit listán. A Meantime-ból többet adtunk el, az aranylemez lett. Nem sokat foglalkozom az ilyen dolgokkal, az aranylemezes plakettemet is odaajándékoztam a szüleimnek. Szintén kaptam egy ilyen aranyplakettet Az ítélet éjszakája filmzenéjéért, platinát a Led Zeppelin tribute albumért, és azokat is elajándékoztam. A szüleim nem élnek, a testvérem őrzi ezeket az ereklyéket. És hogy valóban a Betty lenne a legjobb lemezünk? Nem tudom megállapítani. A zenekar létezésének első napjától kezdve folyamatos fejlődésben vagyunk, éppen ezért én az utóbbi pár albumunkat tartom többre. Azokon komplexebb számok szerepelnek, több bennük a harmónia, és a dalszerkezetek megalkotása is komolyabb munkát igényelt. Ettől persze még nagyon szeretem játszani a Betty dalait, ahogy a Meantime és a Strap It On számait is. A Strap It On volt az első nagylemezünk, és amikor megjelent, viccelődve azt nyilatkoztam, hogy ez életünk legjobb lemeze. Tény, hogy nagyon jó zenésztársakra leltem, és valóban van valami pozitív értelemben vett állatiasság a játékunkban, ami szavakkal nehezen leírható. Zenészként mindig is azt tartottam az első számú feladatomnak, hogy újabb és újabb kihívások elé állítsam magam.
MN: Milyen emlékeket őrzöl a Betty készítéséről?
PH: Az a helyzet, hogy nem igazán jókat. Az összes lemezünk közül talán ezzel akadt a legtöbb gondom, ugyanis az üzleti dolgok folyamatosan elterelték a figyelmemet. Nagyon sok volt a stressz. A Meantime sikere azt hozta, hogy mindenki okostojás lett. A borítón az állt, hogy a teljes zenekar végezte a produceri munkát, de valójában én voltam a producer, csak nem akartam egóharcot. A társproducer, akit a Bettyhez leszerződtettünk (Hamilton minden bizonnyal T-Ray-re gondol – N. I.), azt mondta, hogy még soha nem dolgozott senkivel, aki ennyire összeszedett lenne, mint én, úgyhogy neki itt nincs semmi dolga! Vagyis lényegében zsebre rakott 30 ezer dollárt a semmiért. Ez eléggé felidegesített, ahogy a hangmérnökök is. Ők korábban hiphop előadókkal dolgoztak, és nem voltak hozzászokva az olyan hangos arcokhoz, mint mi. Nekik én túl hangosan énekeltem. Utólag azt gondolom, hogy jobb lett volna, ha nem alkalmazunk külső producert. Ezért az akkori menedzserünket hibáztatom, meg persze a kiadónkat is. Miután a Betty nem fogyott a várt mennyiségben, a menedzserünk lelépett, és átment egy másik lemezcéghez.
MN: A lemezborítóhoz egy stockfotót használtatok. Kiderült valaha is, hogy ki a képen látható hölgy?
PH: Egy könyvben találtam ezt a fotót, és célzottan kerestem valami ilyesmit. Mindenképp egy angolkertben ülő hölgyet szerettem volna látni a borítón. Valamiért ez volt a vízióm. Nekiálltam keresgélni, és rábukkantam erre a fotóra. Állítólag Floridában készült, és a hölgy a fotós felesége volt, ha jól emlékszem. Több kép is volt róla, de nekem ez tetszett a legjobban. Az biztos, hogy a Presence című Led Zeppelin-album artworkjéből merítettem az ihletet, viszont én valami nyugodtabb, külvárosi hangulatot szerettem volna. A Presence borítója talán egy kicsit nyálasabb. Aztán valahogy mégis a Betty borítója lett nyugtalanítóbb, én legalábbis annak találom. Soha nem tudtuk meg, hogy ez a hölgy pontosan kicsoda. Talán azt se tudja, hogy egy lemezborítón látható. Viszont azt tudom, hogy a borítónk szerepelt egy ausztráliai egyetem képzőművészeti kurzusán a tananyag részeként. Ennek örültem.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
