Magyar Narancs: A Kisképzőben a kamaszoknak tartottál énekórát, kultúrtörténet-órát, manapság pedig kórusfoglalkozást. Nehéz velük?
Tóth Árpád: A zene, az éneklés a kultúránk része, és a zenéhez alkotólag legkönnyebben az éneklésen keresztül lehet eljutni. Mindegy, hol tart valaki – nagy a szórás a gyerekek között, az általános iskolai énekórákról van, aki szuper képességekkel jön ki, más meg nullával, de az a lényeg, hogy közös nevezőre jussunk. Szeretek új dalokat tanítani, nem építek közvetlenül a gyerekek előzetes tudására, pont a korosztály sajátosságai miatt, és igyekszem egy picit lazább hangot megütni velük.
MN: Kell-e igazodni az ő korosztálybeli ízlésükhöz?
TÁ: Az első egy-két órát általában gospelekkel vagy valamilyen könnyedebb műfajjal kezdem, de sosem popzenével. Utána viszont elkezdek majdnem pontosan kronologikusan haladni, tehát vidám középkori világi dalokkal és cantigákkal, amelyek jó ritmikusak, könnyű velük azonosulni, és utána kis időbeni csavarral átmegyek a gregoriánra. Ehhez kell persze a személyiségem is, de szerintem, ha valaki élvezi, amit csinál, az átjön, mert ha nem, akkor zölden világít a feje. Nyilván van néhány technikai részlet is: milyen hangszeren kíséred, milyen hangnemben énekelteted, hogyan hozod ki egy dal ritmikusságát.
MN: A Kisképzőben mindenkit arra buzdítanak, hogy legyen egyéniség, ne másokat próbáljon követni – a közös éneklés pont nem ilyen. Ha van ellenállás, azzal mit kezdesz?
TÁ: A tanárkollégáimmal állandóan felmerülő kérdés ez: hogyan lehet két ilyen ellentétes irányba terelgetni a gyerekeket egyszerre? Nagyon jó élmény, hogy a művész tanárok is azt mondják, pont ez a lényeg, hogy mindkét típusú tevékenységben otthon tudjon lenni a diák. Az ő nagyon egyéni tanítványaiknak is szükségük van olyan élményre, amikor egyek a sok közül. Nem klónokat nevelünk, a kórusban nyugodtan kiadhatod a saját hangodat, annak is van egy sajátos esztétikája.
MN: Tizenkét évig tanítottál a Kecskeméti Kodály Intézetben. Milyen tárgyakat?
TÁ: Énekes kamarazenét – vocal ensemble-t –, karvezetést, kórusirodalmat, középiskolai módszertant, néha szolfézst és zeneelméletet, továbbá évekig vezettem az intézeti kórust is.
MN: Tehát minden éneklésközpontú volt.
TÁ: A Kodály Intézet mindig eleve éneklésközpontú volt. És zenepedagógia-központú is – most azonban változott a hangsúly, inkább az előadó-művészet, a koncertek és az egyházzene felé fordul a vezetés; ezzel nem tudtam egyetérteni. Hiszen a legkiválóbb művészek mindig zenepedagógusok is voltak. Békésen váltunk el, máig van kapcsolatom a kollégákkal és egyes hallgatókkal. Már egy ideje a Partiumi Keresztény Egyetemen vagyok főállásban, vagyis hétfőn-kedden Nagyváradon tanítok.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
