Interjú

„Nem kell egyformának lennünk”

Tóth Árpád kóruskarnagy, zenepedagógus

Zene

Szerteágazó tevékenysége arra a meggyőződésére épül, hogy mindenki tud énekelni. És ezt bizonyítja is. Beszélgettünk a Kodály-módszerről, a Csík-kórusokról és a Kórusok Éjszakájáról is.

Magyar Narancs: A Kisképzőben a kamaszoknak tartottál ének­órát, kultúrtörténet-órát, manapság pedig kórusfoglalkozást. Nehéz velük?

Tóth Árpád: A zene, az éneklés a kultúránk része, és a zenéhez alkotólag legkönnyebben az éneklésen keresztül lehet eljutni. Mindegy, hol tart valaki – nagy a szórás a gyerekek között, az általános iskolai énekórákról van, aki szuper képességekkel jön ki, más meg nullával, de az a lényeg, hogy közös nevezőre jussunk. Szeretek új dalokat tanítani, nem építek közvetlenül a gyerekek előzetes tudására, pont a korosztály sajátosságai miatt, és igyekszem egy picit lazább hangot megütni velük.

MN: Kell-e igazodni az ő korosztálybeli ízlésükhöz?

TÁ: Az első egy-két órát általában gospelekkel vagy valamilyen könnyedebb műfajjal kezdem, de sosem popzenével. Utána viszont elkezdek majdnem pontosan kronologikusan haladni, tehát vidám középkori világi dalokkal és cantigákkal, amelyek jó ritmikusak, könnyű velük azonosulni, és utána kis időbeni csavarral átmegyek a gregoriánra. Ehhez kell persze a személyiségem is, de szerintem, ha valaki élvezi, amit csinál, az átjön, mert ha nem, akkor zölden világít a feje. Nyilván van néhány technikai részlet is: milyen hangszeren kíséred, milyen hangnemben énekelteted, hogyan hozod ki egy dal ritmikusságát.

MN: A Kisképzőben mindenkit arra buzdítanak, hogy legyen egyéniség, ne másokat próbáljon követni – a közös éneklés pont nem ilyen. Ha van ellenállás, azzal mit kezdesz?

TÁ: A tanárkollégáimmal állandóan felmerülő kérdés ez: hogyan lehet két ilyen ellentétes irányba terelgetni a gyerekeket egyszerre? Nagyon jó élmény, hogy a művész tanárok is azt mondják, pont ez a lényeg, hogy mindkét típusú tevékenységben otthon tudjon lenni a diák. Az ő nagyon egyéni tanítványaiknak is szükségük van olyan élményre, amikor egyek a sok közül. Nem klónokat nevelünk, a kórusban nyugodtan kiadhatod a saját hangodat, annak is van egy sajátos esztétikája.

MN: Tizenkét évig tanítottál a Kecskeméti Kodály Intézetben. Milyen tárgyakat?

TÁ: Énekes kamarazenét – vocal ensemble-t –, karvezetést, kórusirodalmat, középiskolai módszertant, néha szolfézst és zeneelméletet, továbbá évekig vezettem az intézeti kórust is.

MN: Tehát minden éneklésközpontú volt.

TÁ: A Kodály Intézet mindig eleve éneklésközpontú volt. És zenepedagógia-központú is – most azonban változott a hangsúly, inkább az előadó-művészet, a kon­certek és az egyházzene felé fordul a vezetés; ezzel nem tudtam egyetérteni. Hiszen a legkiválóbb művészek mindig zenepedagógusok is voltak. Békésen váltunk el, máig van kapcsolatom a kollégákkal és egyes hallgatókkal. Már egy ideje a Partiumi Keresztény Egyetemen vagyok főállásban, vagyis hétfőn-kedden Nagyváradon tanítok.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.