Meghalt az anyósa, elköltözött Nashville-be, és a költözést Osbourne-ékhoz hasonlóan valóságshow-ra vette. Majd megfájdult a headbangelésben tönkrement háta, lemondott pár koncertet, és majdnem összehozta a klasszikus Rust In Peace-felállást. A rockzene folytatásos szappanoperái közül – mikor lesz már Guns-reunion, miért rúgták ki Bill Wardot a Sabbathból, miért nem tud Lars Ulrich dobolni – ez volt tavaly a legizgalmasabb, elvégre mégiscsak arról szólt kicsiben, ami a metálszíntéren nagyban megy, vagyis hogy vissza lehet-e hozni a dicső múltat. Persze hogy nem, vallották be maguknak is Mustaine-ék, és a nosztalgiabuliból nem lett végül semmi (de ezt addigra megelégelte az összes Megadeth-tag, akit nem Dave-nek hívnak, és lelécelt).
Jól tették: ha a Metal Allegiance-projekttel foglalkozó Dave Ellefson nem is, Dave Mustaine azért összekapta magát, és a Lamb of God dobosával, valamint egy brazil heavy metal gitárossal elkészítette a legjobb lemezét – a 2009-es Endgame óta. A rajongóknak összerakott album a Dystopia, van rajta cinikus, köpködős punkolás, tört riffelős thrashelés, jó pár Rust In Peace-utalás, és vonósok is, hogy a főnök Bachot meg Vivaldit emlegethesse az interjúkban. Az új lemez hangzásban, lendületben, ötletekben köröket húz az előző kettőre, és az sem utolsó, hogy Kiko Loureiro majdnem olyan ízesen szólózza szét a számokat, mint tette azt Marty Friedman a kilencvenes években. Ha valami, hát pont Mustaine ritmusgitározása lehetne izgalmasabb, de ez van, ezt kell szeretni, és mivel a Dystopia a legkiegyensúlyozottabb ’deth-lemez az elmúlt években, lehet is.
Tradecraft, 2016