Lemez

Nonkeen: The Gamble

  • - minek -
  • 2016. március 11.

Zene

A történet a 80-as évek végén kezdődött: még állt a fal, és szigorú határok választották el Németország két felét, így annál nagyobb élmény lehetett az akkor hétéves, kelet-berlini Sepp Singwald számára, hogy Hamburgba utazhatott. Ott azután megismerkedett két ifjú zenerajongóval, Nils Frahmmal és Frederic Gmeinerrel, akiknek fantáziáját megragadta a magával vitt diktafon. Idővel közös szenvedélyükké vált a rögzítés, legyen szó utcai zajokról, iskolai beszélgetésekről, saját zenéikről vagy rádióműsorokról: felvételeiket sűrűn kicserélték, együtt dolgoztak rajtuk, kísérleteztek, s közben lassan elsajátították az elektronikus és akusztikus zenekészítés csínját-bínját. Nils Frahm a maga modern klasszikus/elektronikus zenéivel azóta meghódította a világot, de régi barátaival is eleven maradt a kapcsolata – ennek bizonyítéka ez az album, melyet 2007 és 2015 között rögzítettek többsávos magnókkal, a soha le nem tűnő analóg kor nagyobb dicsőségére. A sztori tündérmesejellegét csak erősíti a munka gyümölcse, mely különleges hangulatot teremtve foglalja össze a modern német kísérletező/elektronikus/progresszív zene utóbbi fél évszázadát. Kosmische musik, klasszikus kraut, progrock, ambient, fúziós dzsessz, hozzá latinos ízek és néha némi houseritmika – mindezt anyanyelvi szinten beszélik a megszállottan dolgozó és munkáikat önfeledten rögzítő németek. Az izgalmasan örvénylő felvezetés után Frahm billentyűfutamai is gyorsan meglelik a helyüket: a Ceramic People repetitív hullámzása, erős dinamikája már magával sodorja a hallgatót. Az egzotikus zenei hatásokkal keresztülmetszett elektronikus tánczene talán az Animal Farm organikus triphopjában vagy a Chasing God Through Palmyra vérforraló ritmu­sai­ban mutatkozik meg közvetlenebbül, de még itt is fontosabbak az egymáshoz finoman passzított hangszerfutamok, ahogy a gondos munka nyomán végül minden részlet elnyeri helyét e sávonként permutált kirakós játékban.

R & S/Deep Distribution, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.