Ilyennek tűnt zajos sikerű budapesti koncertjén is: roppant kulturált művésznek, aki a főrészben Mozarttól Verdiig ívelő program minden számát azonos gesztusok kíséretében, komoly formaérzékkel, ám csak lassan oldódó feszültséggel énekelte. Merthogy Vargas produkciójának első, nagyobbik felét valaminő - remélhetőleg merőben átmeneti - bizonytalanság jellemezte, amely a magas hangok olykor egészen bájtalan, erőltetett megszólaltatásában is felsejlett, de bizony néha még a tenor legendás pianóin is megérzett. E főrész legsikerültebb számaivá az eredendően panaszos hangvételű slágerszámok váltak: Werther Osszián-dala, Nemorino románca és Federico lamentója Cilea operájából, ahol jól érvényesülhetett Vargas amúgy is líraian érzékeny modora. Az énekes valódi felszabadult kedélyét azonban mégis elsősorban a program operaáriákon kívüli, túli és alatti záró szakasza tárta a közönség elé, amikor is A három amigó világát idéző mariachi-zenészek kíséretében Vargas e folklór dalaiból szólaltatott meg jó néhányat. A Cielito Lindo és a többi mexikói dal nyelvi és zenei értelemben egyaránt a tenorista legsajátabb terrénumának, anyanyelvi közegének bizonyult, s ennek lazán otthonos öröme jószerint a közönség egészére átragadt. Az e részben közreműködő sombrerós Mariachi Los Caballeros együttes lelkesen, míg az áriákat kísérő és az ilyenkor elmaradhatatlan zenekari időkitöltőket abszolváló MR Szimfonikusok inkább csak kötelességszerűen látták el feladatukat. A vezénylő szerb karmester, Srboljub Dinic teljesítményére nincs érdemi szavunk.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 28.
