Most is úgy tűnik, hogy inkább a két bensőségesebb darabban találta meg a saját hangját, Berg posztromantikus, szép, de kicsit túláradó, olykor egészen a giccshatáron járó szonátáját szinte egyetlen sóhajtásban adja elő, felmutatva ugyanakkor a puha elomlások mögött álló szigorú szerkezetet. Janácek viszonylag ritkán előadott apró jelenetei jelentik számomra a lemez csúcsát; intimitás, színgazdagság, egyszerűség, de nem gyermetegség, apró benyomások, de nem formátlan fecsegés, és valami visz-szafogott humor.
Ugyanakkor azt éreztem, hogy az "intim levelek" (hogy egy Janácek-vonósnégyes címét idézzem) körében otthonos személyiségéhez kevéssé illik Liszt grandiózus műve. Előadásából éppen a nagyszabás hiányzik, az óriási dimenziók érzékeltetése, amelyek nélkül a mű csak vázlatosan szólalhat meg. Olykor, különösen a rendkívül virtuóz részekben, kissé összecsapott, maszatos a hangzás, és mi sem természetesebb, mint hogy a lírai helyeken, a Gretchen-alakjához kapcsolódó részekben adja a legtöbbet. Itt éreztem a leginkább ihletettnek Várjon zongorázását, ugyanakkor Mefisztó groteszk alakjának festésében marad el legjobban az elvárható démonikusságtól.
ECM, 2012
