Zene

Asuttogó progapanda most is megtette a hatását, engem simán be lehet csalni a moziba egy olyan dumával, miszerint a film tök állat, buzi benne Winnetou. Oké, megyek, bár azt szívesebben venném, ha maga Manitu káminautolna egy moziban vagy sajtótájékoztatón.

Meglehet, erősen vitatható, hogy a Red Hot Chili Peppers előző albuma, a Californication, amelyen újfent a "klasszikus", John Frusciante gitárossal erősített felállás volt hallható, komolyan odasorolható-e a zenekar legerősebb munkái (Mother´s Milk, Blood Sugar Sex Magik) mellé, ezzel együtt az a lemez korántsem véletlenül aratott olyan elképesztően nagy sikert. Azok a ravasz, levakarhatatlanul simulékony dallamokon nyugvó, pofonegyszerű kis slágerek valóban ellenállhatatlanul csábítottak a napi rendszerességgel ismétlődő decens méznyalásra. Homlokegyenest más az új lemezről sem állítható, ám mielőtt rátérnénk, futnunk kell néhány általánosabb kűrt. Egy: a 90-es évek elején tán még okkal lehetett megkockáztatni, ám ma már az RHCP bizonyosan nem a "világ legjobb rockzenekara". Kettő: John Frusciantét, akit magam is remek gitárosnak tartok, szerintem nevetséges túlzás afféle Hendrix-reinkarnációnak tekinteni - hogy minimálszólókban verhetetlen, az megint más kérdés.

Randolph Weston közel kétméteres fekete zongorista 1926-ban született New York Cityben. 1949 óta professzionális zenész, végigjárta a ranglétrát, s szinte mindenkivel játszott, aki számított. Mestere volt Duke Ellington, akitől romantikát tanult, Thelonious Monk, aki bevezette a zene spirituális világába, és közben olthatatlanul vonzódott Afrikához, melynek első gyümölcse az Uhuru Afrika című big band-szvit 1960-ból, Melba Listonnal. Három év múltán már a helyszínen tanulmányozta az afrikai kultúrát, Nigériába utazott gyűjteni, tanítani, és persze a helyi erőkkel játszani. ´67-ben egy három hónaposra tervezett afrikai turnéból hat év lett - Marokkóban telepedett le, ahol African Rhythms néven dzsesszklubot és zenekart alapított.

"Sodord a >>bluntodatMindegy, úgy látszik, némi huzat nélkülözhetetlen a penge popalbumok készítéséhez. A két trip-hop/chill-out alapvetés (Who can you trust?, Big Calm) után a Fragments of Freedommal megbicsaklott a brit trió, de hát egy bevallottan tartós anyagozás utáni apátia nem a legideálisabb kedélyállapot pattogós slágerek komponálására. Nem tudom, vajon az elmúlt két évben rákaptak-e újra, vagy csak piával ütik magukat (lásd: Sao Paulo), mindenesetre a Charango nem egy vidámkodós, trendi lemez. Potenciális sikerszámok persze akadnak bőven, de a kamuérzet ezúttal elmarad. Többnyire újfent az a korábban megszokott belassult, melankolikus atmoszféra uralja a mezőnyt, amelyért ugyancsak oda lehet lenni, különösen, ha egy Skye Edwards-féle gyönyörteljes hang tolmácsolja. Az elektromos és akusztikus gitárral kísért (a charango egy kisebb, Andok vidéki fajta), vonósokkal teletűzdelt, gazdagon hangszerelt dalok szövegeiben végigvonul egy fanyar, néhol egészen fekete humorú társadalomkritika, ami azért nem oly gyakori a toplistás számokban. Természetesen nem gondolom, hogy hajszával és feszültséggel teli életünk, továbbá a túlélésre pazarolt időnk megéneklése hőstett volna, de egy-két Morcheeba-duma az általános közérzetről szóló szakértői tanulmányok százait zanzásítja. "Behúzott kézifékkel megyünk, de nem érezzük az égett szagot", "légzőpalack nélkül merülünk a mélybe", "a győzelmedet nézve vereséget érzek" - sorjáznak a lesújtó képek a fiatalságról, amely már csak üvöltésében veszi észre a másikat, szerelmet pedig csak a közönségnek játszik.

Anyolcvanas évek algériai tánczenéje az ifjú és megnyerő küllemű énekesek neve elé fűzte a "cheb" szócskát, így akár azt is gondolhatnánk, hogy egy könnyed és mutatós "lemezjátszóval" van dolgunk. De nem gondoljuk ezt, hiszen képben vagyunk: már három évvel ezelőtt - amikor DJ Cheb i Sabbah a Shri Durga albummal bemutatkozott - kitűnt, hogy inkább a könyvtáráról elhíresült perzsa misztikus "Sabbah" körül érdemes rágódnunk.

Az elmúlt két évben kompakt world music fesztivál kerekedett a Szigeten: bejött az első, befutott a második, a harmadiknak most minimum berobbannia kéne.

Minő meglepetés - az idei Szigeten is jelen lesz a meglehetősen tágan értelmezett elektronikus tánczene: élő produkciók (ált. lemezlovassal súlyosbítva), plusz dj-szettek, tomboló partik hajnalig és csendes délutáni matinék, neves külföldi vendégek és az érdemdús hazai versenyzők. Helyszínekben sem lesz hiány, hiszen változatlanul rendelkezésre áll a Tilos Rádió Sátor, meglehetősen változatos (s nem is kizárólag csak elektronikus tánczenei) programmal, szabadtéri és sátorbéli helyszíneken; ismét felállítják a tavaly nagy népszerűségre szert tett szalmabálákat, ezúttal Ballantines Cinetrip-Labiritmus néven, és végül ismét állni fog a Cökxpon Ambient sátorkert is a belassultabb zenék kedvelőinek. Lesz persze mega house-techno centrum is, idén Fényár Hangár néven, s végezetül találkozhatunk témánkba vágó produkciókkal a Wan2 Színpad, az Est Színpad, noch dazu még a Pepsi Nagyszínpad programjában is.

Igazán nagyszerű dolog, hogy a Sziget már a tizedik születésnapját ünnepelheti, csupán az szomorú, hogy a rockzenei felhozatalon nem érződik a jubileumi igyekezet.

Magyar Narancs: Csányi Sándor távozása igencsak megrendítette a csapatot. Milyen az életed ebben a kívülrõl igencsak zártnak tûnõ társulatban?

A Sziget intézményesült sajátosságainak egyike a civil és állami közszolgálati szervezetek koncentrált jelenléte. A Civil Falu és a Civilsziget már kezdetekkor sem csupán díszfolt volt a szigetelők poszthippi tarisznyáján, a közvetített viselkedésforma - az öntudatos, érdeklődő, toleráns szigetlakó, aki aktívan részt vesz környezete jövőjének alakításában - pedig már-már emblematikussá vált.

Az idei Sziget másfélszer több sportolási lehetőséget kínál, mint a tavalyi - igaz, a választékból kidomborodnak a Sziget-kompatibilis kvázisportok. Az ivás közben űzhető sportok szakmai közreműködéssel zajlanak majd, miközben a szponzorok egyre hajmeresztőbb dolgokat eszelnek ki. A hagyományosnak mondható sportágak köre nosztalgikus, tornaórai játékkal is bővül.

Kovalik Balázs tavalyi nagy sikerű Maxwell-rendezése után idén is meghívást kapott a Szigetre. A hagyományosnak korántsem mondható rendezéseiről híres Kovalik idén Puccini Triptichonjának harmadik, vígoperai részével próbálja meghódítani a szigetlakókat.

Afényképezésnek szentelt csodálatosan mély esszéjében Roland Barthes bevezeti a punctum, illetve a studium fogalmát. Ha egy fényképet nézünk, a studium maga a fotó tárgya, a "cselekménye", a szüzsé - Barthes szerint ez általában unalmas, hidegen hagy, még akkor is, ha voltaképpen rendkívül jelentős témáról, mondjuk egy vérgőzös háborús eseményről van szó. De a sokszor (korántsem mindig) látható valami a képen, ami megsebzi tekintetünket, ami fogva tart, amitől képtelenek vagyunk elszakadni - ez a punctum, mely olykor teljesen érdektelen mozzanat önmagában, egy ruha ránca, egy cúgos cipő, egy morzsa az asztalon. Eddig a nagy francia.