Diákszínjátszóként találkozott Schilling Árpáddal, a Krétakör Színház jelenlegi vezetõjével, és ez azóta is meghatározza az életét. Fõszerepek sorát játssza jelenleg hontalan társulatában. A Liliom nõi fõszerepével idén a Szigeten is látható.
Láng Annamária: Az õ távozása nagyon fájdalmasan érintett minket, engem pedig különösen, hiszen a barátság is veszélybe került. Nehezen viseltem, hogy tehetetlen vagyok, és nem tudom megmagyarázni, miért kellene maradnia. Idõ kellett hozzá, de ma már értem a döntését, túl vagyunk rajta, és ugyanúgy dolgozunk együtt, mint annak elõtte. Tulajdonképpen annak is örülni kell, hogy idõre van szükségünk ahhoz, hogy egy társunk távozását feldolgozzuk. Ez nem olyan egyszerû. A Krétakör sokkal zártabb közösség, mint más társulatok. Az emberek szeretik azt hinni, hogy szinte kommunában, betegesen összezárva élünk, pedig ez nem így van. Nagyon jóban vagyunk, így nyilvánvalóan fájdalmas, ha valaki elmegy közülünk.
MN: A te hûségednek mi az oka?
LA: Jól érzem magam a Krétakörben, izgalmas munkáim, jó szerepeim vannak, és ez a legfontosabb. Bár problémát okozott - ami a kortársaimnak öröm lenne -, hogy szinte csak velem egykorúakkal játszom. Hiányát éreztem, hogy valaki színészként elmondja, mitõl mûködik egy elõadás, mi hat a színpadon. A Csákányi Eszterrel való találkozás ezért is volt nagyon fontos, õ a jövõ évadtól szintén a társulatunk tagja lesz. Most már tehát erre sem hivatkozhatnék, ha egyszer csak mehetnékem támadna. Sõt, rajta kívül több idõsebb kolléga is hozzánk szerzõdött. Egyébként pedig hûséges vagyok, és bízom abban, hogy a társulatnak van jövõje. Minden elõadásban valami mást keresünk, és ha nem fáradunk el, ez még nagyon sokáig nem lehet unalmas. Ha mégis megtörténik, abban az én kezem is benne lesz.
MN: Nem is hívtak soha más színházaktól?
LA: Szerepre igen, de szerzõdéssel soha. Ennek több oka is lehet. Vagy nem vagyok számukra elég izgalmas, vagy tudják, hogy mennyire a Krétakörhöz tartozom. Néha-néha azért volt szerep, amit - ha egyeztetni lehetett - elvállaltam.
MN: Volt valaha problémád abból, hogy nem végeztél fõiskolát?
LA: Csak magammal van emiatt konfliktusom. Szerettem volna fõiskolás lenni. Így is ezen a pályán vagyok, és bánt, hogy akkor nem adták meg a lehetõséget. Azzal nyugtatom magam, hogy akkor most nem ebben a társulatban lennék, és nem találkoztam volna Schilling Árpáddal, ami persze önámítás, mert hiszem, hogy akiknek kell, azok össze is találkoznak.
MN: Számtalan külföldi vendégjáték, több fesztiválmeghívás. A Krétakör Színháznak csak Magyarországon nincs helye. Hogy álltok az otthonkereséssel?
LA: A Krétakörnek jelenleg nincs játszóhelye. Mindenfélével próbálkozunk, de úgy tûnik, ma egyelõre lehetetlen helyet találni a számunkra. Gyakorlatilag az utcán vagyunk. A következõ bemutatónk ugyan a Pecsában lesz, de ez nyilván nem tartható állapot, hiszen csupán egyetlen produkciót készítünk ott. A régi elõadásainkat talán a Tháliában játszhatjuk tovább, de új bemutatóra ott nincs lehetõségünk. Szóval teljes a bizonytalanság, de éppen ma olvastam az újságban, hogy a színház vezetése megpályázza a Nemzeti Színházat.
MN: Tényleg a sajtóból értesültél a hírrõl?
LA: Ezt most tényleg az újságból tudtam meg, hirtelen döntés lehetett. Izgalmas lenne, de nem tudom még pontosan, mit kezdenénk vele. Amikor annak idején pályáztunk a Bárkára, remek tervek születtek, és azok nem egy kis színházra épültek.
MN: Az itthoni hontalanság ellenére elhalmoznak titeket külföldi meghívásokkal. Most is épp Olaszországból jöttetek haza. Lassan többet vagytok turnén, mint itthon.
LA: Ez most talán túlzás, de a következõ évadunk valóban így fog kinézni. Nemrég Milánóban voltunk a Liliommal és a Munkáscirkusszal. Külön öröm a számunkra, hogy ez egy fesztiválon kívüli meghívás volt. A Piccolo egyszerûen meghívta a Krétakört, ami azért is érdekes, mert annak idején a színház alapítója, Giorgio Strehler úgy jutott csak játszóhelyhez, hogy egyszerûen felfeszítette az ajtókat, és elfoglalta az épületet. Ez a lehetõség még adott.
MN: Jobban megbecsülnek titeket külföldön?
LA: Igen, de egyrészrõl ez természetes. Mi is így teszünk a hozzánk ellátogató külföldi társulatokkal. De ezen túl is jobban meg vagyunk becsülve kint. Ehhez elég csak annyit hozzátenni, hogy a következõ évadunkat teljes egészében egy francia színházigazgató finanszírozza. Ezzel elmondtam a lényeget.
MN: A külföldön nagy sikert arató W - Munkáscirkusz az országos színházi találkozón is erõs érzelmeket váltott ki az emberekbõl. Bennetek nem alakultak ki ellenérzések az elõadás kapcsán?
LA: Nincs mit számon kérnünk egyikünknek sem, mert abszolút közös munka volt. Nem tudom, kit támadhatnánk, ha valami nem tetszene, hiszen mi csináltuk az egészet, a mi ötleteinkbõl jött létre az elõadás. Semmi nem volt ránk erõltetve. A darab etûdökbõl áll össze, amelyeket kis csoportokban - sokszor fél napokig egyedül - dolgoztunk ki, aztán jött Schilling, megnézte, és összerakta. A koncepció az õ fejében állt össze, de jórészt a mi ötleteink alapján. Az talán mégsem véletlen, hogy a Woyzeck után ketten is elmentek a társulattól. Lehet mondani, hogy a kettõnek semmi köze nincs egymáshoz, de én azt hiszem, ez nem igaz. A Woyzeck csapatot és embert próbáló munka volt. Sokáig hihetetlen összezártságban éltünk, kiszolgáltatottan egymásnak és az anyagnak. Biztos vagyok benne, hogy ez is közrejátszott a távozásokban. Ezt nem mindenki bírja. Mindig máshogy dolgozunk. Hogy éppen merrefelé keresgélünk a próbaidõszak elején, õ határozza meg. Kísérletezgetünk. Klasszikus értelemben vett próbafolyamat ritkán van nálunk. Néha úgy látom, hogy a kollégáknak felcsillan a szemük, ha arról beszélek, hogyan dolgozunk. Azt viszont már nem tudom, ki az, aki cserélne is velünk.
Hermann Irén
