Afényképezésnek szentelt csodálatosan mély esszéjében Roland Barthes bevezeti a punctum, illetve a studium fogalmát. Ha egy fényképet nézünk, a studium maga a fotó tárgya, a "cselekménye", a szüzsé - Barthes szerint ez általában unalmas, hidegen hagy, még akkor is, ha voltaképpen rendkívül jelentős témáról, mondjuk egy vérgőzös háborús eseményről van szó. De a sokszor (korántsem mindig) látható valami a képen, ami megsebzi tekintetünket, ami fogva tart, amitől képtelenek vagyunk elszakadni - ez a punctum, mely olykor teljesen érdektelen mozzanat önmagában, egy ruha ránca, egy cúgos cipő, egy morzsa az asztalon. Eddig a nagy francia.

Afényképezésnek szentelt csodálatosan mély esszéjében Roland Barthes bevezeti a punctum, illetve a studium fogalmát. Ha egy fényképet nézünk, a studium maga a fotó tárgya, a "cselekménye", a szüzsé - Barthes szerint ez általában unalmas, hidegen hagy, még akkor is, ha voltaképpen rendkívül jelentős témáról, mondjuk egy vérgőzös háborús eseményről van szó. De a sokszor (korántsem mindig) látható valami a képen, ami megsebzi tekintetünket, ami fogva tart, amitől képtelenek vagyunk elszakadni - ez a punctum, mely olykor teljesen érdektelen mozzanat önmagában, egy ruha ránca, egy cúgos cipő, egy morzsa az asztalon. Eddig a nagy francia.

Nézzünk hozzá egy magyar példát. Ady híres utolsó fényképének studium része nyilván a semmi közelébe jutott költő iszonytató halálfélelme. Ezt kulturális ismereteinkkel is kontrolláljuk, hiszen a fotó megnézésekor már egyszerűen tudjuk, hogy ez Ady életében készült utolsó fényképe. Barthes szerint ez is a studium - vagy mondjuk így: documentum - lényege, hogy (csakis) kulturális értelemben van közöm a fénykép ábrázolta dologhoz. De nem ez teszi rettenetesen elevenné Ady utolsó fényképét, hanem a rajta látható számtalan punctum: a gyűrt, pokrócszerű kabát, a kalap, a félrebiccent fej. Számomra (ne feledjük, bármely punctum megjelölés önkényes) a kép punctuma a költő kalapján billegő hervadó virág - ez van olyan iszonytató, mint a halállal szembenéző, rettegő, gödrükbe fúlt szemek. Melyeket bízvást nevezhetnénk mágikusnak.

És ezzel máris a témánál vagyunk. Horváth Dávid kiállításának címe: Mágikus szemek. A Mai Manó Házban rendezett tárlaton híres mai magyar emberek szemét látjuk, ezek lennének ama bizonyos mágikusak. A fényképész odaállt, és kamerájával pusztán a modell szemeit vette célba, olykor, mint például Csákányi Eszter esetében, csak az egyiket. Nem portrékat látunk tehát a szó klasszikus értelmében, bár a címadás elbizonytalanít. Hiszen minden kép alatt a modellt és annak foglalkozását, hivatását olvashatjuk, ilyenformán például: Galkó Balázs előadóművész, Salamon Pál író, Juhász Kata táncművész. Most nem tudom, ez az aláírás a fénykép címe vagy csupán a tárgy megnevezése. Ha cím, akkor joggal gyanakodhatom arra, hogy Horváth Dávid X. Y. portréját szándékozott elkészíteni az exponáláskor. De csak a szemeit fényképezte le; akkor most mi az ábra? Ady esetében világos: Emil Isac a költő portréjaként készítette 1918-ban Csucsán a fényképet, melyen csak mellékesen oly mágikusak a szemek.

Nyersebben fogalmazva: Horváth képein eleve csupán a punctum (ez esetben a szem) vagy az annak szánt mozzanat van lefotózva. Olyan erőszakos eljárás ez, amely ellenérzést kelt a szemlélőben. Itt ránk akarnak erőszakolni valamit; esztétikai döntésünknek, tetszésünknek nem hagynak egyetlen centiméternyi teret sem. Ráadásul giccses ez az eljárás. Ugyan mitől lenne mágikus X. Y. szeme, vagy ugyan miért ne hatna mágikusan, ha közvetlen közelről belefényképeznek az ember szemébe? A nagy embernek mágikus a tekintete, sugallja e kiállítás, és az itt kiállított emberek nagy emberek, hiszen a tekintetük mágikus. A kör bezárult - oly szorosra, hogy a befogadó fulladozni kezd.

Giccskiállítás giccsértelmiségieknek. Hogy sikeres, mi sem természetesebb.

- zab -

Magyar Fotográfusok Háza; meghosszabbítva augusztus 28-ig