Zene

Efilm legfőbb baja, hogy minden mozzanatát, jelenetét már láttuk, ráadásul sajna legalább több tucat alkalommal. Lehet, más sorrendben, de akkor is. Hallottuk már ezeket a dialógusokat, meglehet, más sorrendben, de mégis. A két szálon futó cselekmény, mely aztán persze annak rendje és módja szerint egy látszólag váratlan ponton összeér - olyan dramaturgia ez, amely már kijön rajtunk, mégpedig a könyökünkön. A típusok is: az egykor feltehetően tehetséges fotós (László Zsolt játssza, és hogy a tényfékezőművész képességes volt, azt abból gondoljuk, hogy munka közben előszeretettel veszi fel a felejthetetlen Nagyítás David Hemmingsének pózait), kompromisszumhajlam híján munkanélküliségbe kényszerül: "A világot elborítják a reklámsamponok, a faszom fog ezeknek exponálni." Kihűlt házasság a kissé már lerobbant, egykor nyilván ragyogó aszszonykával (Tóth Ildikó). "De-azért-mégsem-tudok-meglenni-nélküled" című szeretkezésjelenet, a háttérben közös kisdedükkel - ő lenne az a bizonyos el ni–o egyébként? A gyermek Jézus, egy más megvilágításban? Két magyar gengszterimitátor várakozik a rablókocsiban, közben egyikük filozofálgat. Az okos és a hülye bűnöző párbeszéde, az izomember (Szabó Győző) és a magát észkombájnnak feltoló faszkalap (Dóczy Péter) dialógusa. Két korrupt, pitiáner rendőr, egyikük, a kisebb balek a helyi bozótkurvánál (Gubás Gabi) potyázik a rekettyésben. És egyáltalán: minden mellékszereplő groteszk és félelmebeteg - lásd a panzióbeli jeleneteket, ahol belőnek a fürdőszobába, ezt is orrontjuk már Jarmusch Éjszaka a Földön című filmjéből. A különbség annyi, hogy a magyar filmben e belövésnek semmiféle dramaturgiai folyománya nincs, és ennek nem örülhetünk, mert akkor minek durrantgatnak a jóemberek? Még a zene kezelése is ismerős (Melis László munkája), a barokk áriabetéteket Jeles András használta előszeretettel, a videotechnika meg Jancsó-Grunwalsky védjegye. Előre tudunk, belső szemünkkel előre világosan látunk mindent, bemondjuk a cselekménybeli fordulatokat - és ez lehangol, de erősen. Végül elfog a méla unalom, ásítógörcseink a vetítés végére szaporodnak, hogy aztán tátva maradjon a szánk, mert oly mértékben megoldatlan, oly fád a zárlat - ekkor már, úgy látszik, elfogytak a minták.

Mi az, ami a cselekedetet minősíti, a szándék-e, avagy a következmény? Tekinthetnénk akár ezt is a film alapkérdésének, ha nem vezetnénk ily módon teljesen félre a hőn szeretett olvasót. Szó sincs ugyanis sápatag tépelődésről, netán lelki horrorshow-ról, mert Laura Ma–á filmje mindenekelőtt kedvesen vicces, könnyed, amolyan nyárias; ízléssel és némi, finoman adagolt iróniával. Az utóbbi főbb célpontjai a reflektálatlan önzés, ezen belül különösen is a szűkagyú és lappadt macsóság, a besavanyodott megszokások unalmába ragadt, kedvetlen üresség, valamint - mellékszálként - a formálkatolikus képmutatás.

Az egymáshoz dörzsölődő homokszemcsék nemi élete egy leheletnyivel érdekfeszítőbb, mint Catherine Millet művészettörténész önvallomása szexuális életéről. Legalábbis azoknak, akiket általában a standard pornófilmek is halálra untatnak. Ezen nem segít Catherine Millet sok ezer aktusának jellemzésekor mutatott látszólag eszelős sebészi őszintesége, mivel paradox módon a könyv végéig egy milliméterrel sem sikerül közelebb kerülni saját magához, saját lelke rezdüléseinek megértéséhez, illetve annak átlátásához, mi motiválta őt arra, hogy tengernyi szexpartin ajánlja fel testét ismeretlen férfiak tömegeinek. Úgy beszél minderről, mint egy olyan rovargyűjtő, aki pusztán a rovarok alaktani leírásának precizitását tartja fontosnak, és ezért megismerhetetlen számára a rovarok működésének rejtélye. Egy biztos, attól, amit mi normál kapcsolatteremtésnek és kapcsolatfenntartásnak hívunk, Catherine nemcsak zavarba jön, és képtelen vele bármit kezdeni, de eközben védekezésül azonnal mély, elviselhetetlen unalomba süllyed. A lelki életet, a lelki előjátékot megjátszásnak gondolja, mely idegesíti, és türelmetlenné teszi. Az őt megszállt rettenetes unalmat pedig szexuális aktusok hajszolásával próbálja lefedni, illetve az unalomban manifesztálódott tátongó ürességérzést szexuális aktusokkal kívánja betömni. Igazából csak ismeretlenek tudják izgalomba hozni, és az sem baj, hogyha nem kell felemelnie a fejét a szája előtt sorakozó anonim férfiak ágyékáról, vagy ha egy függöny takarja el az őt döngölő hímvesszőkhöz tartozó férfiakat. Állítása szerint csak név nélküli tomporokkal és hímvesszőkkel szeret bajmolódni, akár az állatok. Ritkán találkozhatunk ennyi önértetlenséggel, önfélrevezetéssel és álőszinteséggel egy ilyen, egyébként jó tollú, intelligensnek tűnő ember részéről.

Amagyar históriáról (különös tekintettel annak 20. századi, igencsak zaklatott fejezetére) szóló közbeszéd, s ezt tudjuk jól, érezzük, hisz bőrön át szívódik, súlyosan telített nehezen magyarázható mitológiai elemekkel. A történész ilyen esetben két dolgot tehet: alapszinten tudomást sem vesz arról, hogy miként vélekedik a végfelhasználó közönség históriánk törés- és fordulópontjairól - így marad a könyvtár, a levéltár, cédula, szakfolyóirat, maximum az egyetem -, az emberiség hülye, rajta segíteni úgysem lehet, ne is zavarjuk a beteget, hátha még rosszabbul lesz. Romsics Ignác professzor és az általa összeállított történészkülönítmény némileg más utat választott: mintegy beosztva egymás között a XX. századi magyar történelem néhány (s korántsem valamennyi!) vitatott pontját, a témában járatos fiatal szakkutatók vették kezelésükbe az anyagot, majd egymás mellé rendezték a mozaikdarabokat. Végül

Greenaway szinte minden interjújában elmondja: inkább képzőművésznek, mint filmrendezőnek tartja magát. A mester valóban jó művész, ecsetjét vagy ceruzáját nem Ingres hegedűje szintjén használja. A világ egyik legismertebb és legjobb filmkészítőjének talán understatementnek szánt szerénykedése ennek ellenére számomra valahogy mégis - ha nem is nyeglének - mísz hűvösséggel különcködőnek látszik. Mintha valami elégedetlenség-elégületlenség szitálna a hangban, beteljesületlen várakozás a gesztusban. A festészetnek esetleg nagyobb az örökkévalóság-kvóciense? Arra tépni diccsel telibb?

Egyik kedvencem a hétköznapi drámai élethelyzetek közül: tanácstalankodó fiatal pár, bútorüzletben. A választék, úgy, ahogy van, a formatervezés gyalázatos kudarca, ők meg - sugárzik belőlük a született lúzer - valami egészen borzalmas garnitúrát választanak ki éppen, kétségbeesetten biztatva magukat, hogy igen, ez jól néz ki, kényelmes lesz, kijön a pénzből, anyaghiba, szállítási sérülés miatt még árkedvezmény is, a dohányzóasztalt majd a két ablak közé tesszük. A többi már a képzelet dolga. Bútor érkezik, lelkes tologatás, az ágy a riasztó bútorszövettel, a kényelmetlen, ámde súlyos ülőgarnitúra, a böhöm szekrény a helyére kerül, jöhet az ütvefúró meg az esküvői fotó, divatos keretben. Rajtuk meg, mert az idő, ha nehéz szárnyon is, de repül, maró lassúsággal erőt vesz a búbánatosból ingerültté váló tompaság, majd végül a gyűlölet. Ekkorra persze már útban van a második gyerek. Efféle

Az EMI Rouge et Noir elnevezésű, viszonylag olcsó sorozatában most jelent meg a két CD-t tartalmazó válogatás Szvjatoszlav Richter felvételeiből. Az első lemezen Beethoven-szonáták, a másodikon Schubert-, illetve Schumann-művek hallhatók. Kötelező olvasmány.

Cesariától már jelent meg válogatás, kettő is, de most ez legyen a legnagyobb bajunk; hiszen csak pár nap, hogy a Zöld-foki-szigetekről az óbudaira érjen, Kelet-Európát először érintve tizenöt éves karrierje során. Befutni ugyan próbálkozott korábban is, de arról jobb nem beszélni: Hollandiában a hatvanas években rögzített zöld-foki rádiófelvételei láttak napvilágot húsz év múltán, Portugáliában pedig egy Bana nevű mornaénekes közvetítésével készített három albumot ´85 és ´87 között, de ezeket sehol nem jegyzik, ráadásul Cesaria egy buznyákot sem keresett velük. Ezután vette kézbe a dolgait a párizsi zöld-foki Jose de Silva, aki 1987-ben kimondottan azzal a céllal alapította meg Lusafrica nevű kiadóját, hogy egyikük se járjon rosszul. És hogy azóta Cesaria lemezeiből címenként kétszázötven-háromszázezret ad el, az a legkevesebb, amit bevallani kényszerül.

Hogy Robert Plant új szólóprodukciójához a Led Zeppelin felől kell közelítenünk, ennek többféle oka is van. Egyfelől a magamfajta, aki haladjon bármerre is, időről időre beleütközik a Physical Graffitibe, aligha tudna bárhogyan másképp, ám ez még hagyján. Plant részéről azonban úgyszólván az egész elmúlt évtized a Zeppelinről szólt, a hetvenes évek után ismét. Emlékszünk, Jimmy Page gitárossal az 1994-es No Quarter vállalkozás hozta újra össze: adtak néhány koncertet, ahol a régi nagy számaikat egyiptomi zenekarral játszották, lett belőle lemez is, egy egészen nagyszerű. A ´98-as Walking Into Clarksdale, amelyen immár friss szerzeményeiket adták közre, messze nem ostromolt hasonló magasságokat, nem is nagyon erőltették a hozzá kapcsolódó koncerteken, ott továbbra is a ragyogó múlt maradt a fő fogás - tudjuk jól, nekünk is feltálalták. Szó se róla: azt az estét a Budapest Sportcsarnokban mi pont ezért szerettük annyira. Vajon messzebb utazik-e Plant a léghajón, vagy a korábbi, óvatosabb próbálkozások után nekifog végre ízig-vérig - közel-keleti tájolású - világzenét játszani, ami számára, nem titok, régóta szívügy - hát erre várhattuk a választ ettől a Dreamlandtől.

Homoerotikus élményekkel mindenkinek szolgált az élet. Akinek nem, az heteróbb a heterónál (latenciái elfojtása foglalja le), vagy valami más miatt nem figyelt oda. Egy sportos bácsi az uszodában, aki mindenáron úszásra oktatna, hiába tudsz, majd ő még jobban megtanít. Tisztes úr a vonaton, aki váratlan tolakodással szexuális tapasztalataidat, aztán meg méreteidet tudakolja, látod a fején, hogy lélekben máris fagyizik. Közös zuhanyozóban - már csak a viszonyítás kedvéért is - szemrevételezgetsz nagy óvatosan (nehogy még azt higgyék!), meghitt, mély, baráti beszélgetéssel öleled magadhoz hasonnemű barátodat. És így tovább, ki tudja, hol áll meg (föl). Ki tudja, és kit érdekelne, ha nem volna ez az egész dolog ma is ingerültség, zavar és viszolygás, megbélyegzés és hülyeség tárgya. Buzizó kisiskolások, a moziban egy-egy enyhén leszbikus jelenet alatt fujjozó húszéves cicamicák. Magukat konzervatívnak valló egyetemisták (!) mondták nemrég az arcomba: a liberálisokkal az a baj, hogy sokfelé nyitottak, és ez gyanús, hiszen elfogadják például a homoszexualitást. Vagy a vérkeringést, a nappali felmelegedést (hö, hö), tehetném hozzá. Itt tartunk tehát, Magyarországon, 2002 nyarán.

Hogy miért jó vagy érdemes angolnak lenni, arról Koestler önéletrajzának vége minden kétkedőt meggyőz. Nem mintha olyan sok kétkedővel találkoztam volna: az angolok Thomas Bernhardja valószínűleg még nem született meg. Koestler érvei azért is nyomósak, mert ő aztán elég sok mindent megpróbált, én viszont pár hónapig laktam egy olyan házban, ahol kétszázvalahány évvel korábban Dr. Johnson is megfordult egy helyi tájköltő meghívására. És az a ház már akkor is elmúlhatott százéves.

hinoiserie - mondja a képzett francia (és német meg angol), ha valami szokatlanul különössel, valami bizarral, valami extravagánssal találja magát szembe. A mi nyelvünk is tud hasonlót: "ez nekem kínaiul van", mondjuk, ha valami érthetetlent, számunkra furcsán felfoghatatlant tapasztalunk.

Ott hagytuk abba, hogy vajon mihez kezd a Life On A String CD-vel turnézó Laurie Anderson a színpadon azzal a képtelenséggel, ami szeptember 11-én történt New Yorkban (Narancs, 2001. október 18.). Most itt a válasz.

Anyolcvanas évek közepén mérget vettem volna rá, hogy ő is ugyanolyan semmitmondó bálványnyá válik, mint Elton John, Rod Stewart vagy Mick Jagger. 1988-ban azonban egy váratlan húzással megalapította a Tin Machine zenekart, és végre megint az történt, ami a hetvenes években természetes volt, Bowie egy lépéssel megelőzte korát. Tizennégy év után úgy tűnik: utoljára. Bowie kilencvenes évekbeli munkái (Black Tie, White Noise, Outside, Earthling, "hours") vállalható, korrekt darabok, de korántsem az évtized legfontosabb lemezei, nem teremtenek divatot, csak felhasználják. Mindez csak azért érdekes, mert ennyi idő után is akadnak idealisták, akik Bowie-t valamiféle vátesznek tartják.