Könyv: Pekingi csacska (Darvasi László: A lojangi kutyavadászok)

  • Telepy Péter
  • 2002. július 11.

Zene

hinoiserie - mondja a képzett francia (és német meg angol), ha valami szokatlanul különössel, valami bizarral, valami extravagánssal találja magát szembe. A mi nyelvünk is tud hasonlót: "ez nekem kínaiul van", mondjuk, ha valami érthetetlent, számunkra furcsán felfoghatatlant tapasztalunk.
Egyfajta chinoiserie Darvasi László új könyve, annál inkább, mivel az alcím: "Kínai novellák". A magyar irodalomban nem teljesen szokatlan a kínai kód alkalmazása, leghíresebb példája talán Szabó Lőrincnél lelhető fel, aki a harmincas években több kínai ihletésű verset írt (köztük a híres Dsuang Dszi álmát), és a saját verseihez fűzött kommentárjaiban egyértelműen maszkírozásnak nevezte ezt az eljárást. Angol-német olvasmányai során véletlenül talált valami kínai anyagot, és ez kapóra jött neki a maga mondanivalójának megírásához. Weöres kínai versei eléggé hasonló módon készültek. Az újabb korban Krasznahorkai László írt részben kínai tárgyú művet (Az urgai fogoly), de itt már fel sem merült a maszkírozás, az irodalmi szerepjáték, mivel az író a saját, Kínában töltött napjait dolgozta fel, vagyis első kézből származó élményeit öntötte formába.

Darvasi esetében egyik lehetőséget sem valószínűsíthetjük, úgy látszik, Kínával kapcsolatban

első kézből származó ismeretei nincsenek

És valószínűleg másodkézből, könyvekből, útleírásokból vagy más kulturális dokumentumokból származó tudása is csak fölületes - ami persze teljesen értéksemleges a mű szempontjából, ha nem tud kínaiul, attól még remekül írhat kínaiul. A jelek szerint a klasszikus kínai próza, melyet mi is csak felszínesen ismerünk, nem hatott Darvasi új könyvére. Nincs nyoma, hogy a Szép asszonyok egy gazdag házban, a sin ku csi kuan (magyarul: Mostani és régi idők csodálatos látványai) vagy a Vízparti történet hatott volna rá, bár az utóbbit megemlíti az egyik novella elején. És ez nem is csoda, hiszen ezek a szövegek legfeljebb az egzotikum erejével hatnak ma már, utánzásuk valószínűleg terméketlen volna.

Egyszóval nem tudjuk, miért éppen kínai az új kötet alaphangja, és ez kicsit megakasztja, a végén pedig jelentősen akadályozza az olvasást. Mondom, nem a kínai irodalmi hatást nélkülözi az ember, mert az biztos, hogy például a legkevésbé nem hiányoljuk a klasszikus kínai regényekben olyannyira megszokott különféle bárgyú versikéket a fejezetek elejéről és végéről. De azt már zavaróbbnak érezhetjük, hogy a kínaiság Darvasi kötetében amolyan díszítőelem; mindössze műkínaiság. Megvannak a kellékek, megvannak az egzotikusan hangzó kínai nevek, fogalmak, kertek, ligetek, paloták, furcsa állatok, szárnyasok és emlősök, sárkányok is persze, ennek a jelmez- és kelléktárnak az elemei önálló életre kapva ott kavarognak, röpködnek, tollászkodnak a novellák felületén. Itt van a Sárkánycsónak ünnepe, itt van a Sárkányok pihenője nevű hegycsúcs, a Tavaszi Virágok Háza, az Ébredések Kertje, a Tízváros Folyó - és még sorolhatnánk, de minek. Mert elhihető és bizonyítható, hogy a szerző alaposan tanulmányozta a kínai közeget munkája megkezdése előtt (noha egy helyen Konfuciánusz szerepel tévesen a helyes Konfucius helyett, de az olvasó tollhibának véli ezt). A kínaiság mégsem lehet a kötet referencialitás alapja, ha ugyan kell ilyen alapot keresni egyáltalán. Mert egyrészt kétségtelen, hogy az Első sászár, sing Si huang-ti, miután minden vetélytársát legyőzte, valóban egyesítette a birodalmat i. e. 221-ben (lásd Az örök élet titka című novellában). Másrészt Darvasi e történelmi ténynek semmiféle jelentőséget nem tulajdonít, egyáltalán, a novellák a legkülönbféle időkben játszódnak, és egyébként is hiányzik belőlük bármiféle konkrét környezetrajz,

mintha Kína pusztán egy név lenne,

mely nem takar semmiféle megfogható történelmi valóságot. E savanyú nominalizmus miatt a régi Kína ünnepien gazdag mindennapi élete, színes, reneszánsz lüktetése (melyet ha máshonnan nem, Marco Polo útirajzából jól ismerhetünk) még csak az elbeszélések margóján sem jelenik meg. Ez megint nem baj; ha esztétikai döntés áll mögötte, tökéletesen elfogadható. Most arra gyanakszunk, hogy ha a szerzőt nem érdekelte a történelmi Kína világa, akkor bizonyára más kötötte le a kíváncsiságát. Talán a kevésbé vérbő, kissé száraz világábrázolás azt szolgálja, hogy valami más, valami lényegesebb vonás kerüljön előtérbe. Arra gyanakodhatunk, hogy - miként a fülszöveg írja - Darvasit ebben a könyvében a mese érdekelte leginkább.

Eltekintve attól, hogy egy mese is csak a tárgyi-érzéki miliő megmutatásával lehet érdekes, azt tapasztaljuk, hogy e mesék, e sztorik éppolyan vérszegények, éppolyan kilúgozottak, mint a környezetábrázolás. Jóformán egyetlen igazán jó, igazán csattanós történetet sem olvashatunk; Darvasi régebben megcsodált fantáziája, spontán mesélőkedve (mindenekelőtt A veinhageni rózsabokrok című kötetében) most csődöt mond, attól félünk, nem jutott eszébe semmi. Most eléggé

izzadságszagúan vizionál,

alaposan meggyötri az agyát, de abból nem pattan ki semmi érdekes, legföljebb néhány unalmas közhely (A gyilkos neve). A császár fel akarja építeni a "világ legkülönösebb építményét", ehhez olyan építőt keres, aki csak "egy dolgot ismerhet meg a földi javak mérhetetlen gazdagságából", a boldogtalanságot (Az első építkezés). A Sang császár és a könyv című elbeszélésben a császár olyan képet rendel Liutól, amely "az egész világot ábrázolja" - te jó ég, hányszor olvastunk már ilyet! Liu egy börtöncella asztalán heverő kinyitott könyvet fest, ám a könyv lapján virító szöveget senki nem képes elolvasni. Ez az erősen Borges által ihletett novella aztán kurtán-furcsán ér véget; poénnal, amely úgy hat, mintha Darvasi elfelejtette volna a szöveg elejét. (Még egy példa a felületességre: A lojangi kutyavadászok álma című elbeszélésben a festő előbb Van Kun, később Fan Kun néven szerepel, de ez inkább korrektori hiba.) Mindezekből - és több példát is hozhatnék - már arra gyanakszunk, hogy Darvasi nem is annyira meséket, mint inkább parabolákat, példázatokat akart írni e kötetében. Erre vall a balladás, kihagyásos módszer (itt erős Bodor Ádám-hatást észlelünk), a komprimált, csak a lényeget adó formálás, a konkrétumok elhagyása, a novellák végén általában felbukkanó "tanulság". Ez a jelleg legerősebben a könyv második ciklusában érzékelhető (A sin Akadémia), itt nyíltan parabolisztikussá válik a retorika, Franz Kafka (meg persze az egyperceseket felfedező Örkény István) lép Bodor Ádám helyébe. De ezek az olykor szellemes (némelyikben megérezhetjük Darvasi régebben megismert groteszk humorát, mely a könyv első részében szinte teljesen háttérbe húzódott, lásd pl. A légy, A sin Akadémia és pénz vagy A csaló pap című futamokat) kis karcolatok a legkevésbé sem mélyek, csak szeretnének filozofikusak lenni. Olykor régi viccekre, a jereváni rádióhoz intézett kérdésekre emlékeztetik az olvasót (A sin Akadémia padja, A legrövidebb novella, A sin Akadémia kedvenc színe).

Ha fentebb úgy érezhettük, Bodor Ádám, Borges, Kafka vagy Örkény hatott Darvasira, összegzésként sajnos mégis egy rosszabb hatást látunk uralkodónak. Mert leginkább Szív Ernő, Darvasi László karcolatíró alteregója áll e kötet hátterében. Se szeri, se száma az igénytelen, olcsó megoldásoknak, a legelőször beugró jelzőknek, megfogalmazásoknak. Könnyű,

túlságosan könnyű kézzel írt kötet ez

Lapos, hatásvadász kitételek lombozzák le az olvasót. Az első novella kezdete iskolapéldája ennek: "Amikor az idős álomvigyázó felkelti a császárt, az égben őrjöngő sárkány a csillagok fényét fosztogatja. Az uralkodó álmosan pislog az álomvigyázó üres szemgödrébe, majd az őrséget szólítja. A vak öregnek díszes markolatú lojangi tőrrel vágják át a torkát." De mindez nem elég, a kivégzés után "a császár a palota állattemetőjébe sétál, s egy királypáviánt fojtogatva gondolja át megszakított álmának részleteit". Az arányérzék csődje ez a habzáscsökkentő nélkül megírt felütés, mondhatni túlütés. De legkínosabbak a hasonlatai: "Nyíl utcának nevezték a népek a főutcát, mert olyan egyenes volt, mint egy gyermek tekintete, aki mindig arra néz, ahonnan a legtöbbet várja."

Az egyik novellában (A lojangi kutyavadászok álma) Darvasi egyik teremtménye elsüt egy mellbevágó banalitást: "Egy művészben megbízhatsz, uram, de a művében soha." Ezt komolyan venni természetesen nem lehet, de annyi szent, hogy ebben a művében Darvasi László nem bizonyult megbízható szerzőnek.

Telepy Péter

Magvető, 2002; 217 oldal, 1890 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.