Lemez: Felhajtóerő (Cesaria Evora: Anthology)

Cesariától már jelent meg válogatás, kettő is, de most ez legyen a legnagyobb bajunk; hiszen csak pár nap, hogy a Zöld-foki-szigetekről az óbudaira érjen, Kelet-Európát először érintve tizenöt éves karrierje során. Befutni ugyan próbálkozott korábban is, de arról jobb nem beszélni: Hollandiában a hatvanas években rögzített zöld-foki rádiófelvételei láttak napvilágot húsz év múltán, Portugáliában pedig egy Bana nevű mornaénekes közvetítésével készített három albumot ´85 és ´87 között, de ezeket sehol nem jegyzik, ráadásul Cesaria egy buznyákot sem keresett velük. Ezután vette kézbe a dolgait a párizsi zöld-foki Jose de Silva, aki 1987-ben kimondottan azzal a céllal alapította meg Lusafrica nevű kiadóját, hogy egyikük se járjon rosszul. És hogy azóta Cesaria lemezeiből címenként kétszázötven-háromszázezret ad el, az a legkevesebb, amit bevallani kényszerül.

Az Anthology nyolc sorlemezből szemezgethetett, de a ´88-as La Díva aux pieds nus és a 90-es Distino di Belita címűeket végül kihagyta. Hogy miért, én meg nem mondhatom, legfeljebb tippelhetek: a ´91-es Mar Azulra dőlt el, hogy a továbbiakban nem használnak szintetikus hangszereket, és azzal az albummal, pontosabban annak az akusztikus zenekarával adta Cesaria az első jelentős nyugat-európai koncertjeit. Nem kellett már sok, legfeljebb a következő évi Miss Perfumado album, hogy a "mezítlábas díva", "a morna királynője" egyszer és mindenkorra lecövekeljen a világzene felsőfokán. Ami persze korántsem érintette személyiségének meghatározóbb vonásait: a whiskyt meg a bagót, és legfőképpen azt a puritánságot, amely a világsztárok között még ebben a műfajban is szokatlan.

Stilárisan tekintve az Anthology tizenhat dalát, túlnyomórészt mornákkal, ellenzékben - akarom mondani: kisebbségben - coladeirákkal találkozhatunk. Lényegében a mornában testesül meg Cesaria és a zöld-foki szigetvilág "lélektana": az a keserédes melankólia, amely egykor éppúgy uralta a kikötőkben mulató portugál matrózok honvágyát, mint utóbb a biztosabb megélhetés reményében elvándorló-szétszakadó helybéli családok hangulatát. A portugál fado rokona ez a muzsika, míg a lényegesen táncosabb-feldobottabb coladeirából jóval masszívabb afrikai befolyás szűrődik ki. A kubai muzsikusok társaságában készített Café Atlantico, majd a sort záró Sao Vicente di longe album több derék példával is szolgál ez utóbbira - a Carnaval de Sao Vicente, a Nho Antone Escaderode és a Fala pa fala a körükből került ki. A mornák jegyében pedig újra összegyűltek páran Cesaria emlékezetes slágereiből - itt van a Cize, a Lua nha testemunha, a Petit pays, de - az antológiát súlyosbító három bónuszból - az eddig kiadatlan Fidjo Maguado, illetve az angolai Bongával idén újravett Sodade is csúcsminőség, mi több: padló.

Ezért mondom: az augusztus 3-ai koncerthez felhajtóerőnek feltétlenül kapóra jöhet ez az album, utána meg majd emlékeztetőnek annak rendjén a többi.

Marton László Távolodó

Lusafrica/RCA/BMG, 2002