Könyv: Angolnak lenni (Lábass Endre: A madárfészekárus. Brit olvasónapló)

  • Kappanyos András
  • 2002. július 11.

Zene

Hogy miért jó vagy érdemes angolnak lenni, arról Koestler önéletrajzának vége minden kétkedőt meggyőz. Nem mintha olyan sok kétkedővel találkoztam volna: az angolok Thomas Bernhardja valószínűleg még nem született meg. Koestler érvei azért is nyomósak, mert ő aztán elég sok mindent megpróbált, én viszont pár hónapig laktam egy olyan házban, ahol kétszázvalahány évvel korábban Dr. Johnson is megfordult egy helyi tájköltő meghívására. És az a ház már akkor is elmúlhatott százéves.
Hogy miért jó vagy érdemes angolnak lenni, arról Koestler önéletrajzának vége minden kétkedőt meggyőz. Nem mintha olyan sok kétkedővel találkoztam volna: az angolok Thomas Bernhardja valószínűleg még nem született meg. Koestler érvei azért is nyomósak, mert ő aztán elég sok mindent megpróbált, én viszont pár hónapig laktam egy olyan házban, ahol kétszázvalahány évvel korábban Dr. Johnson is megfordult egy helyi tájköltő meghívására. És az a ház már akkor is elmúlhatott százéves.

Lábass Endre alighanem hasonló érvek és élmények alapján angolódik erre a hullámhosszra. A könyv kívülről is angolnak látszik: kisalakú, a fedél puha (de behajtós füles), rajta archaizáló (s ezzel az idegenség érzetét növelő) tipográfia, belül pedig olcsó, félfamentes papír, s a tartalomjegyzék az elején, tartalmi összefoglalókkal: mint egy olcsó Penguin klasszikus. Mindez a külsőség a könyv lényegéről beszél: nem holmi ismeretterjesztés, ami az elsajátítás és vele az otthonosság illúzióját próbálná sugallni, hanem mindvégig ébren tartja az idegen terep érzetét. Budapesten körülcsodálni egy jobb kormányos Bentleyt, vagy ennen kispolszkinkkal túlélni a londoni forgalmat: ilyesmi a különbség.

Műfaji önmeghatározása szerint a könyv olvasónapló: ez elég nagy kitolás azzal az olvasóval, aki szereti előzetesen bekalibrálni olvasási stratégiáját. Ez akkor nyilván valami se hús, se hal esszéféle.

Nem tudomány,

mert - habár a szerző egész könyvtárakon rágta keresztül magát, s meglehet, olyasmiket is elolvasott, amiket rajta kívül egy magyar sem - a könyvben nincs új kérdés vagy új felfedezés. E tudás minden része birtokában volt már korábban valakinek, csak épp ez a tudáskonstelláció egyedi és eredeti. Továbbá nincs elemzés, értelmezés sem: irodalomtörténeti tények sorakoznak vonzó és hangulatos, ám lényegét tekintve mégiscsak pozitivista felvezetésben. Lehetne akkor ismeretterjesztés, amolyan kézikönyvféle, de ahhoz meg a világos külső rend (kronológia, ábécé, bármi) hiányzik, s persze a névmutató, bibliográfia, effélék.

Művészetnek meg túlságosan nonfiction: anyaga irodalom- és kultúrtörténet, ami nem sok teret hagy az autonóm formálásra. Lábass Endre az asszociációk révén teremti meg a maga autonómiáját, amitől még nem válik a dolog irodalommá, de tényleg eltrafálja az esszéírás legjobb hagyományait. Egy Borges-szerű ragadozó olvasó olvas, beleakad egy névbe, egy történetbe, ami eltéríti, arrafelé olvas tovább, újabb csomópontra akad, és addig halad a maga (vagy olvasása) által teremtett labirintusban, míg bejárva az egészet, s néha látványosan keresztezve saját korábbi útvonalát, vissza nem keveredik a kiindulópontra. A műveletsor, a folyamat szerzői önarcképpé stilizálja a könyvet nyitó Isaac Disraeli-portrét, s ráadásul (megvakulása kapcsán) még a Borges-referencia is bekerül a képbe. Disraeli írt egy szöveget Defoe védelmében, Defoe legismertebb hőse Robinson Crusoe, Robinson mintája egy Alexander Selkirk nevű tengerész volt, az ő "nevében" viszont William Cowper írt egy költeményt. Nagyon leegyszerűsítve, számos kitérőt kihagyva így jellemezhető a Disraelitől Cowperig vezető útvonal.

Lábass Endre felfedezései

ezek az útvonalak. Miközben látszólag 18. századi esszéírókat imitál, valójában a hipertext logikája szerint halad, linkeket talál és kreál, s ezekkel keresztülvág minden előzetesen létező hierarchikus vagy lineáris rendet. És ezzel majdnem létrejön valami egészen nagyszerű és forradalmi: egy nem lineáris, nem hierarchikus irodalomtörténet az angol 18-19. századról. Csak az a baj, hogy mindez egy könyvben van, amely bizony óhatatlanul lineáris és autoriter: a linkek nem szabadon választottak, nem tudjuk átugorni a számunkra már ismert vagy érdektelen mezőket, nem tudunk előreugrani a kedvenceinkhez. Egy könyv csak akkor van elolvasva, ha szép sorban, az első lapjától az utolsóig olvassuk. A szerző talán érzi is ezt az ellentmondást az ő demonstrált szabadsága és az olvasó gúzsba kötöttsége közt, ezért némelykor a jegyzetekben előre- és visszautal más fejezetekre, ezek az utalások azonban (oldalszámok híján) csupán szimbolikus linklehetőségeknek tekinthetők. Legalább névmutató lenne, vagy például (mint virtuális-vizuális linkek) tipográfiailag kiemelkednének a nevek. Kár, hogy a könyv csak a lineáris végigolvasóra számít, csak hozzá udvarias. Mert ilyen nem lesz sok.

Mindez semmit nem von le a kulturális asszociációk mint hiperlinkek mentén végbement írás (és az azt megelőző szerzői olvasás), valamint az ebben óhatatlanul megnyilvánuló szubverzió értékéből, invenciójából. Különösen szívet melengető, hogy a magyar asszociációktól sem tartózkodik, ami amúgy evidens volna, de aki ismeri a magyarországi anglisztika konszenzusos öncsonkítását ebben a tekintetben, az osztozni fog velem az ujjongásban.

A könyv jelentős részét, talán egyharmadát a tipográfiailag jól elkülönülő szövegszemelvények adják. Ezek többségét maga a szerző fordította. A fordítások a térbeli mellett általában jól érzékeltetik az időbeli távolságot is, vagyis hangulatosnak mondhatók, de azért akadnak túlzások: Cowper nem lunatikusok (lunatics), hanem bolondok, elmebetegek között töltötte idejét, mivel ilyen magyar szó, hogy lunatikus nincs, és ha lenne, akkor is legfeljebb holdkórost jelenthetne. S mindez nem asylumban történt, hanem elmegyógyintézetben vagy bolondokházában, mivel ilyen magyar szó, hogy asylum nincs, és ha lenne, akkor is legfeljebb menedékhelyet jelenthetne. Magyarul egy személyiség nem lehet túlnyomó (overwhelming), csak nyomasztó, és egy levél (különösen egy szerkesztőhöz írt) nem végződik azzal, hogy az Öné (Yours), hanem csak azzal: híve.

Ez még akár bele is férhetne a korfestő fordítási koncepcióba. A versfordításnál azonban (s most én leszek autoriter)

nincs helye a műkedvelésnek

Ahhoz, hogy valaki Pope-ot fordítson, nem elég (illetőleg nem is szükséges) mindent tudni Pope-ról. Az angol alexandrinról, a magyar jambusról meg a magyar aszszonáncról kell tudni valamit. Lábass Endre nem tud verset fordítani, s minthogy mégis fordít, valószínűleg nem tudja, hogy nem tud. És lehet az általam hivatkozott konvenciók ellen érvelni (feleslegesen bonyolítják az életet, mint az elipszilon meg az ikes paradigma), de Lábass Endre korfestő fordításkoncepciója felől érkezve hiteltelen volna ez az érv. Egyszerűen segítséget kellett volna kérni valakitől. És én emlékszem olyan időkre, amikor a könyveknek még volt szerkesztőjük is. Így azonban a tartalom és a külalak ötösök mellé helyes írásból becsúszott egy csúnya hármas alá.

Kappanyos András

Orpheusz Kiadó, 2002; 752 oldal, ár nélkül

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.