Lábass Endre alighanem hasonló érvek és élmények alapján angolódik erre a hullámhosszra. A könyv kívülről is angolnak látszik: kisalakú, a fedél puha (de behajtós füles), rajta archaizáló (s ezzel az idegenség érzetét növelő) tipográfia, belül pedig olcsó, félfamentes papír, s a tartalomjegyzék az elején, tartalmi összefoglalókkal: mint egy olcsó Penguin klasszikus. Mindez a külsőség a könyv lényegéről beszél: nem holmi ismeretterjesztés, ami az elsajátítás és vele az otthonosság illúzióját próbálná sugallni, hanem mindvégig ébren tartja az idegen terep érzetét. Budapesten körülcsodálni egy jobb kormányos Bentleyt, vagy ennen kispolszkinkkal túlélni a londoni forgalmat: ilyesmi a különbség.
Műfaji önmeghatározása szerint a könyv olvasónapló: ez elég nagy kitolás azzal az olvasóval, aki szereti előzetesen bekalibrálni olvasási stratégiáját. Ez akkor nyilván valami se hús, se hal esszéféle.
Nem tudomány,
mert - habár a szerző egész könyvtárakon rágta keresztül magát, s meglehet, olyasmiket is elolvasott, amiket rajta kívül egy magyar sem - a könyvben nincs új kérdés vagy új felfedezés. E tudás minden része birtokában volt már korábban valakinek, csak épp ez a tudáskonstelláció egyedi és eredeti. Továbbá nincs elemzés, értelmezés sem: irodalomtörténeti tények sorakoznak vonzó és hangulatos, ám lényegét tekintve mégiscsak pozitivista felvezetésben. Lehetne akkor ismeretterjesztés, amolyan kézikönyvféle, de ahhoz meg a világos külső rend (kronológia, ábécé, bármi) hiányzik, s persze a névmutató, bibliográfia, effélék.
Művészetnek meg túlságosan nonfiction: anyaga irodalom- és kultúrtörténet, ami nem sok teret hagy az autonóm formálásra. Lábass Endre az asszociációk révén teremti meg a maga autonómiáját, amitől még nem válik a dolog irodalommá, de tényleg eltrafálja az esszéírás legjobb hagyományait. Egy Borges-szerű ragadozó olvasó olvas, beleakad egy névbe, egy történetbe, ami eltéríti, arrafelé olvas tovább, újabb csomópontra akad, és addig halad a maga (vagy olvasása) által teremtett labirintusban, míg bejárva az egészet, s néha látványosan keresztezve saját korábbi útvonalát, vissza nem keveredik a kiindulópontra. A műveletsor, a folyamat szerzői önarcképpé stilizálja a könyvet nyitó Isaac Disraeli-portrét, s ráadásul (megvakulása kapcsán) még a Borges-referencia is bekerül a képbe. Disraeli írt egy szöveget Defoe védelmében, Defoe legismertebb hőse Robinson Crusoe, Robinson mintája egy Alexander Selkirk nevű tengerész volt, az ő "nevében" viszont William Cowper írt egy költeményt. Nagyon leegyszerűsítve, számos kitérőt kihagyva így jellemezhető a Disraelitől Cowperig vezető útvonal.
Lábass Endre felfedezései
ezek az útvonalak. Miközben látszólag 18. századi esszéírókat imitál, valójában a hipertext logikája szerint halad, linkeket talál és kreál, s ezekkel keresztülvág minden előzetesen létező hierarchikus vagy lineáris rendet. És ezzel majdnem létrejön valami egészen nagyszerű és forradalmi: egy nem lineáris, nem hierarchikus irodalomtörténet az angol 18-19. századról. Csak az a baj, hogy mindez egy könyvben van, amely bizony óhatatlanul lineáris és autoriter: a linkek nem szabadon választottak, nem tudjuk átugorni a számunkra már ismert vagy érdektelen mezőket, nem tudunk előreugrani a kedvenceinkhez. Egy könyv csak akkor van elolvasva, ha szép sorban, az első lapjától az utolsóig olvassuk. A szerző talán érzi is ezt az ellentmondást az ő demonstrált szabadsága és az olvasó gúzsba kötöttsége közt, ezért némelykor a jegyzetekben előre- és visszautal más fejezetekre, ezek az utalások azonban (oldalszámok híján) csupán szimbolikus linklehetőségeknek tekinthetők. Legalább névmutató lenne, vagy például (mint virtuális-vizuális linkek) tipográfiailag kiemelkednének a nevek. Kár, hogy a könyv csak a lineáris végigolvasóra számít, csak hozzá udvarias. Mert ilyen nem lesz sok.
Mindez semmit nem von le a kulturális asszociációk mint hiperlinkek mentén végbement írás (és az azt megelőző szerzői olvasás), valamint az ebben óhatatlanul megnyilvánuló szubverzió értékéből, invenciójából. Különösen szívet melengető, hogy a magyar asszociációktól sem tartózkodik, ami amúgy evidens volna, de aki ismeri a magyarországi anglisztika konszenzusos öncsonkítását ebben a tekintetben, az osztozni fog velem az ujjongásban.
A könyv jelentős részét, talán egyharmadát a tipográfiailag jól elkülönülő szövegszemelvények adják. Ezek többségét maga a szerző fordította. A fordítások a térbeli mellett általában jól érzékeltetik az időbeli távolságot is, vagyis hangulatosnak mondhatók, de azért akadnak túlzások: Cowper nem lunatikusok (lunatics), hanem bolondok, elmebetegek között töltötte idejét, mivel ilyen magyar szó, hogy lunatikus nincs, és ha lenne, akkor is legfeljebb holdkórost jelenthetne. S mindez nem asylumban történt, hanem elmegyógyintézetben vagy bolondokházában, mivel ilyen magyar szó, hogy asylum nincs, és ha lenne, akkor is legfeljebb menedékhelyet jelenthetne. Magyarul egy személyiség nem lehet túlnyomó (overwhelming), csak nyomasztó, és egy levél (különösen egy szerkesztőhöz írt) nem végződik azzal, hogy az Öné (Yours), hanem csak azzal: híve.
Ez még akár bele is férhetne a korfestő fordítási koncepcióba. A versfordításnál azonban (s most én leszek autoriter)
nincs helye a műkedvelésnek
Ahhoz, hogy valaki Pope-ot fordítson, nem elég (illetőleg nem is szükséges) mindent tudni Pope-ról. Az angol alexandrinról, a magyar jambusról meg a magyar aszszonáncról kell tudni valamit. Lábass Endre nem tud verset fordítani, s minthogy mégis fordít, valószínűleg nem tudja, hogy nem tud. És lehet az általam hivatkozott konvenciók ellen érvelni (feleslegesen bonyolítják az életet, mint az elipszilon meg az ikes paradigma), de Lábass Endre korfestő fordításkoncepciója felől érkezve hiteltelen volna ez az érv. Egyszerűen segítséget kellett volna kérni valakitől. És én emlékszem olyan időkre, amikor a könyveknek még volt szerkesztőjük is. Így azonban a tartalom és a külalak ötösök mellé helyes írásból becsúszott egy csúnya hármas alá.
Kappanyos András
Orpheusz Kiadó, 2002; 752 oldal, ár nélkül
