Zene

Ha egy bolt bejáratára ki van írva, hogy zsidók és kutyák inkább ne jöjjenek be, akkor logikus, hogy az emberben fölmerül, a saját boltjába viszont kínaiakat és kengurukat nem engedne be. "Te kit nem szeretsz?" - kérdezi Guido a kisfiát a tábla láttán. A kisfiú a pókokat nem szereti, a papa a vízigótokat, oké, akkor mi meg őket nem engedjük a könyvesboltunkba, ezt elintéztük. Az abszurdra csak a fokozott abszurd lehet a válasz. A koncentrációs táborban a kisfiú fejét telebeszélik a többiek baromságokkal: hogy itt elfüstölnek embereket, hogy itt a gyerekekből szappan, a felnőttekből gomb lesz. A papa csak röhög: ugyan már, kisfiam, hát hogy képzeled? Ugyan már, ügyvéd úr, mit keres a kabátomon?

A szerző, akit a fülszöveg konzervatív történészként definiál, nagyon utálhatja a baloldali értelmiségieket, illetve a baloldaliakat, függetlenül attól, hogy értelmiségiek-e vagy sem, és az értelmiségieket is, csak úgy, mert vannak, de legjobban a zseniket utálja, a középszerűek minden gyűlöletével és szenvedélyével, egy egész könyvet szentelt a témának.

Csak néztek a jugók, akik szerbek meg horvátok lettek, amikor megjelent a Benetton-plakátokon 24 x 36-os fotón 1994-ben Marinko Gagro boszniai áldozat és tettes vérfoltos, háborús konfekcióruhája. Néztek, és semmit nem értettek a nagy nemzeti bugyogásban. Európa nyugati fertálya meg hányt a látványtól, holott a média szíves közreműködésével nem lehettek már illúziói, mégis felháborodott azon, hogy egyesek szerencsétlen katonák vérén vesznek pamuttrikót. Pedig nem terméket árultak közvetlen, hanem ideológiát. Marinkót, illetve a hűlt helyét háborús tabuból úgy változtatta reklámikonná a családja (mert ők küldték el a ruhadarabokat közlésre) és Oliviero Toscani, a Benetton cég reklámfotósa, hogy szép volt nézni. Szerintem elég jó kis rémtett volt mind a reklám, mind a háború ellen. A Benetton híres morálakrobatizmusába pedig történetesen jól beleilleszthető. Groteszkebb és megrázóbb, mint a mozgóképes dokumentumok. A reklám természete már csak ilyen, felhívó jellegű, akkor is, ha többnyire arra hív fel, hogy tegyük szerencsétlenné magunkat. Ruha volt, véres, benne senki, de, mint a jól kitaposott cipőnk vagy kiült, koszos farmerünk, felvette a test jellegzetes tartását. Egyetlen, falfelületnyi vizuálterror, de hagy időt, kevésbé undorító és sokkal elgondolkodtatóbb, mint a kifordult belek fesztiválja, amivel a helyszíni tudósítások fotóriporterei tompították el annak idején az érzékszerveinket. Benetton apu, könyörögj érettünk! Most meg jön a Benetton for Kosovo kampány. Ott már semmi más nincs, csak fehér háttér és vértócsa. Csak képzelni tudjuk a kioltott életeket. Megvallom, a nagy reklámszakemberekkel, divatdiktátorokkal, Milánó város szocialista vezetőségével, néhány ultraliberális színekben tetszelgő lap főszerkesztőivel, a karizmatikus keresztény gyülekezetekkel és embertársaim jelentős részével szemben soha nem lázadtam egyetlen Benetton-reklám ellen, és a legkevésbé sem háborított fel. Nehogy túlságosan elbillenjen már a mérleg, nehogy nyugodtan bevessék majd még a linóleumot is primőrrel. Én meg a mérgezett üdítők fantasztikus plakátjain ujjongjak. Hozzáteszem, azért az sem jutott eszembe, hogy egyből elrohanjak kényelmes, tartós sportruhát venni a körúti üzletbe. Pedig meg vagyok róla győződve, hogy főzőmosásnál sem fakul az a trikó.

arra gondoltam, meg-megállva, hogy ami a szórakoztatóbizniszben folyik, az engem szépen kicsinál; és akkor beugrott, hogy csak egy hónap telt el, és újra kimagozhatok egy oldalnyi világzenét, vagyis hogy havonta négy-öt ilyen album... hm, még a végén befutunk.

Az Oscar Wilde-perek története mintha csak mindig is arra várt volna, hogy valaki drámát írjon belőle. Az író szabadulásának századik évfordulójára a harminchárom éves venezuelai származású Moises Kaufman megírta, és két éve egy New York-i kamaraszínházban bemutatta a szóban forgó darabot, Gross Indecency - The Three Trials of Oscar Wilde címmel. A produkció három hónappal később egy nagyobb színházba vándorolt, ahol azóta is megy rendületlenül. Időközben egyéb amerikai nagyvárosokban és Londonban is műsorra tűzték, áprilistól pedig nálunk is, a Pesti Színház előadásában.

Ifjúkorában az ember(iség) nemtörődöm közönyt tanúsít a múltja iránt. Ez esetenként nem zárja ki azt, ami gyakran meg is esik, hogy divatba jöjjön egy-egy rég letűnt kor, teszem azt a hatvanas évek vagy az antikvitás. Ahogy bevett gyakorlat az is, hogy az élemedett, konzervatív nemzedék az apák korát állítja követendő példaként a mindenkori elkorcsosult utódok elé. De mindez csak fodor a kútvíz felszínén, cáfolhatatlan tény viszont, fennállásunk óta könnyű kézzel és tűzzel-vassal irtjuk, pusztítjuk, rontjuk azt, amit az ősök építettek, teremtettek. Az ókor hét csodáját jobbára csak a legendák őrzik, a piramisok persze megvannak még, talán túl nehezek és túl magasan voltak a kőtömbök, és a sivatagban amúgy sem sokan akartak hétvégi házat építeni. A klasszikus ókort inkább többé, mint kevésbé romos rommezők őrzik, amelyeket csak a szakember vagy a legszárnyalóbb képzelet tud gondolatban rekonstruálni. Nem mondom, a Forum Romanum igazán impozáns, a hiányos oszlopok és a diadalívek közt becsületesen és stílszerűen ott állnak azok az ókeresztény templomok is, amelyek a fórumról bugázott kövekből épültek. Nem láttam, de boldogan megnézném Agrigentót, az Akropoliszt, ám a legnagyobb reményt Pompejihez fűzöm, ha valahol, akkor ott életre kelhet a múlt.

Az én időmben Napsugár presszónak hívták, most pedig valami másnak - nem tudom, meg nem is érdekel. Az én időm eléggé régen volt, nem bolygatnám, de akkoriban Zuglóban laktam, a Napsugárhoz és Szőke Szabolcshoz közel. Beváltak nekem mind a ketten, most is ott találkoztunk, biztosra mentem. Később megérkezett Spilák Lajos, Szabolcs kedvenc Buster Keatonja. Finom ízlésre vall, komolyan.

Kabinos bácsinak volna jó lenni, fehér köpenyben, kisgatyában. Õ az atyaúristen. Azt mondja, menjünk ki a férfimedencéből, mert nem belőlünk keresi a pénzét, és neki azt takarítania kell. Pedig a belépő nem kevesebb, mint kétezer forint volt erre a világhírű és, komolyan mondom, világszínvonalú rendezvényre. Tombola sem volt már mindegyik jegyhez. Sebaj, a tombolahúzást úgysem találtuk, még hírét sem hallottuk, sőt a francia cigarettakommandót sem sikerült szívás tárgyában utolérnünk soha. Amira hastáncosnőről is lemaradtunk, úgyhogy bánatunkban tévedtünk be a lányok előtt mindig rejtett Rudas gőzkamrákba, a fáradt spermától épp megtisztított medencékbe. Ott tomboltunk kúttalan kutakban, fénytelen fényekben, kitörő örömmel a hímsoviniszta tilosban. Sajnos sokan betaláltak még utánunk, ezért jött a kabinos bácsi, és káromkodott bele a fülünkbe. Az auláig kergetett, ahol francia filmsztárok tomboltak visszafogottan DJ Arab frenetikus hipermixére. De menni kellett fél négykor, mert reggel nyit a fürdő, legföljebb megtapsolhatjuk a méltán híres lemezlovast meg a kabinosokat, akik közül néhányan már jó egy éve folyamatosan élvezik ezt a fiatalok által kifordított világot. A medencében, ahol úszni szokás, fegyelmezett sorokban, úszósapkában, ott most táncolnak, pancsolnak, Tati-filmet néznek a vendégek, az úszómester helyén hifitornyok, a jobbszélen büfé, a balszélen szolarizált, diétás lányfürtök vadiúj fürdőruhában.

A Blaha Lujza tér a világ egyik legszomorúbb topográfiai képződménye, a kelet-kirgiz sztyepp a Blahához képest egy villámtréfa, ráadásul a Blahát, szemben a fent említett régióval, fauna is fedi, méghozzá vastagon, taglalását hagyjuk, erkölcsi és esztétikai normákat sértene.

Máig sokat vitatott gyakorlat az Egyesült Államokban, hogy a legtöbb felsõoktatási intézményben és néhány munkahelyen számszerûen meg van határozva, minimum hány valamilyen etnikai háttérrel rendelkezõ jelentkezõt kell felvenniük, különös tekintettel az afro-amerikaiakra, úgy is, mint numerus clausus. Az ottani neonáci csoportosulásoknak kedvelt vesszõparipája ez, ami nem is csoda, hiszen a fiatalokat érinti, tehát ideális érvként szolgál a toborzáskor.

Kiállítás és táncszínház

1985-ben a Gyõri Balett tagjaként az év táncosa díjat nyerte, ám azóta még sokkal többet tud. Körbeutazta a világot, kortárs táncos és koreográfus lett belõle, sõt exkluzív fotómodell. Bármire képes (a mozdulataival). Grunwalsky Ferenc lefotózta, kiállította, õ maga pedig darabot rendezett a kiállításhoz.

Ha már jég, kezdjük a kályhánál. Valamikor a hatvanas évek végén ment a tévében a Repülõ Doriák címû francia-nyugatnémet-olasz koprodukcióban készült sorozat, így a hazai közönség is hétrõl hétre rághatta a körmét, vajon a cirkuszi trupp legjóképûbb csákójának, Vico Doriának sikerül-e végre megugrania a hármas, késõbb a négyes szaltót. Vicót egy valódi jégtáncos, a kor jellegzetes német bájgúnára, Hans-Jürgen Bäumler alakította, aki a sorozat nyomán Roger Moore-hoz, sõt Stanislaw Mikulskihoz mérhetõ sztár lett Magyarországon.

Bertolt Brecht-Harsányi László: