Zene

Nagyon ritkán vagyok képes az MSat csatornát nézni, megmondom úgy, ahogy van; amióta a szomszéd hatéves ikrei megálltak a fejlődésben és újra bepisilnek, nem merek egyedül maradni a műsorával. Joggal kérdezheti bárki, hogy akkor most mi van? Nos, igazság szerint - rettegve bár, de - valami atavisztikus és ösztönös kíváncsiságtól vezérelve néha belepillantok, és úgy maradok.

Van egy barátom, napok óta csak maga elé bámul, nem eszik, csak iszik, sápatag, sóhajt, legyint. Elvették tőle az Eurosportot, persze a focit is sajnálja, de jobban a biliárdot, ám hervadásának kórokozója a krónikus szumóhiány. Kikacagtam, aztán bekapcsoltam az Eurocsatornát, tőlem még nem vették el, mi kell a boldogsághoz. Szumó Akármilyen Kupa, 10-11-12. nap. Két hústorony lökdösődött, az egyik elesett, vége. Néztem, eszembe jutott Kozma Pici. Engem bunkómód csak az a - többek szerint nem is - sport érdekel, ahol a labda gömbölyű, és rúgják. A birkózók szép gömbölydedek, rúgás nincs, békés lökdösődés némi pofozkodással, akár egy szöglet előtt. A meccsek átlagideje másfél másodperc, ebben már a kultikus rizshintés is benne van. Nincs hosszadalmas fogáskeresés, intés, dögunalom, bírói döntés, leléptetés, ez nem Európa. Két másodperc, jöhet a következő pár, mint a házasságkötő teremben, Kami és Kaze fölkészül. Két egyforma japán, az egyik pár kilóval könnyebb, más színű az övük-ágyékkötőjük vagy mi, az egyik maegashira 9 a másik ozeki, a kisebbnek szurkolok, erre kiderül, hogy ő a nagyobb. A tévét elnémítom, főleg ha magyar hangja van, most azonban tájékozódnom kell, és Gundel Takács Gábor korrekt, nem szurkol (kinek, minek is), kellemesen lelkesedik (Ez szép győzelem volt, ujjong, amikor az egyik Iki fél másodperc alatt kilöki az egyik Konót). Két nevet jegyeztem meg: Konoshiki, a legkövérebb, elindul, ellenfele ellép, Konoshiki reménytelenül imbolyog a szakadék felé, a - hozzá képest - kicsi barátságosan hátba vágja, ugorj, pajtás, nézők menekülnek. Olykor kicsinek se jó lenni, Kicsiniki nekiesne Behemotinak, ez hátralép, amaz fejest ugrik a rizsbe. És aki miatt végignéztem az egészet, s ezután is nézni fogom: Akebono, a Legnagyobb Király, japánok között egy fekete, mélabús tekintetű harcos filozóf, betegesen elhízott Donkihote. Bambulok a birkózás filozófiatörténetén, élettörténetén: birkózás a gyerekkel, szerelmi birkózások, Jákob és Isten birokja, birkózás a halállal. Akebono, a megtestesült jóság, elnéző mosollyal tessékeli a körön kívülre a sok Akárkirit, bocsánatot kér, hogy belőle csak egy van. Akebono, Kelet Húsevő Virága, Ikebana, Ikebálna. És megint eszembe jut Kozma Pici, őt kerestem a szumóban, s lám, megtaláltam Akebonóban, ebben a fekete, odakozmált japánban. Kozma Pici elment Keletre, megevett néhány maegashirát, most győzedelmesen visszatér, keletiek közt kelet-európai, fekete szerecsenkirály, Szibériában néger favágó.

Ezen a héten Hencidától Boncidáig indiai filmet játszanak a premiermozik, ami példa nélküli tett. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a mozisok tizenkilencre húztak lapot, vagy valamiféle küldetéstudat dolgozott bennük, amikor Mira Nair filmjét utalták a vásznakra, hiszen már a film címe - Kámaszutra - garancia a telt házas előadásokra. Lehet, hogy a hazai szexuális kultúra a nullával egyenlő, de azért ez a szókapcsolat még a magyar közönség számára is sokkal izgalmasabb kalandot ígér, mint mondjuk a Ki mit dug? vagy a Cicis pipik vakáción.

Jean-Claude Van Damme napjaink Hollywoodjának egyik legnagyobb importőre, évente szállítja az álomgyárba az újabb rendezőt. A legfrissebb név: Tsui Hark, hongkongi filmcézár, amolyan távol-keleti Coppola. Nagy hírét némileg cáfolni látszik jelen dolgozata: a Nyerő páros ízig-vérig retro-darab, egyfelől a James Bond-mozik halovány másolata, másfelől a Van Damme-életmű egyes részleteinek újrafelmondása. Egy-két epizód erejéig ugyan megcsillan valami a hongkongi virtusból (például a film elején, a vurstlijelenetben), mégis az amerikai stíl és ízlés uralja a darabot. Hiába a relatíve feszes cselekmény, nem nagy ügy, hiszen a Nyerő páros minden jelenetét láthattuk már korábban. Azaz majdnem mindet, ami új az opusban, az csak többszörösen idézőjelbe téve az, lévén a hollywoodi kényszeres fokozási effektus (defektus) eredménye: sokkolóbbnál sokkolóbb jeleneteket bemutatni a nézőnek, hogy azt hihesse, valami eredetit kap. (Itt csak egyet a néhány lelemény közül: keresztirányban robogó vonaton áthajtó - nem átugrató! - kocsit én még nem láttam. Mindenki sértetlen marad. A vonat is. Csavaros ész kellett a kitalálásához.) Ilyesmik. A történetről e helyütt mindössze annyit, hogy Van Damme ezúttal terroristaelhárítót alakít, s - többek között - az Államok kommandós egységeivel, Mickey Rourkeval és egy bengáli tigrissel kell megküzdenie. Vegyük ehhez hozzá, hogy hősünk spanját az NBA ügyeletes bohóca, Dennis Rodman adja, szóval itt van mindenki, aki számít, szép kis bestiárium már így is, pedig a felsorolás nem teljes. Mellesleg Rourke, a nagy visszatérő jelenléte a film talán legnagyobb meglepetése: whiskybe áztatott smink, hormontablettákkal hizlalt felsőtest, mintha csak komputeranimációval készült volna a pasi. Mellbevágó élmény.

Egy negyvenes háziasszony előszedi gondosan bekészített jointját. Egy keveset headbangel, aztán felugrik, és a korlátot kezdi rázni, majd a harmadik cigi után a táncoló tömegbe veti magát. Jazzfesztiválokhoz kevésbé illő jelenet ez, de végtére is itt van Isaac Hayes, a soul-funk élő legendája. És van még pár hasonló kaliberű hölgy a fekete csődör tíz méter sugarú félkörében. Ha némi tudatmódosító szerrel is, de legalább másfél órára közelebb kerülhetnek ahhoz a két évtizedes álomhoz, hogy ez a hímkirály lemászik a padláson őrzött képekről, és érdes hangján megbúgatja őket.

Az volt a legszebb, amikor középiskolás korunkban moziba vittek, sátoros ünnepeken odaillő kurzusdarabokra, vagy csak úgy. A csak úgy a művelődést szolgálta, én például háromszor láttam a Lear királyt, évismétlő lehettem alighanem.

Tévétlen időkben a faluba érkező vándorcirkusz volt az egyetlen olyan kulturális kaland, ami behozta a zárt - vagy legalábbis magát annak mutató - közösségekbe a nagyvilágot, és ezzel valamiféle életforma-alternatívával is szolgált, persze a maga módján. A vándorcirkusz színességével és szabadságával az ellenkező pólust testesítette meg, a pompa, a varázslat házhoz jött, az ámuló közönség pedig kéjesen mártózhatott meg ebben a fertőben. A sátrakban megtekinthető bűnnek alig voltak következményei, néhány zabigyerek, megszöktetett lányok, részeg kötekedések, ilyesmik, viszont volt miről beszélni az otthoni unalomban, sötét téli estéken, sőt évek múltán is ki lehetett halászni a privát emlék-lékekből egy-egy hatásos mutatványt, késdobálást, bűvésztrükköt vagy bohóctréfát. Talán akadtak férfiak, akiknek az akrobatalány segge volt az egyetlen női segg, amit rohadt kis életükben igazából láthattak, hiszen feleségükét legfeljebb csak tapasztalhatták a hálóing, a dunyha és a sötét takarásában.

Cortásar-Antonioni óta gyanítom, hogy a fényképezés lényege, legmágikusabb fázisa a nagyítás. Úgy véljük, hogy kandi kameránkkal hús-vér embereket, széltől borzolt fákat fogunk be valami parkban, aztán az előhívás után kiderül, hogy hulla van a bokor alatt; tundrabugyis nagymama a füzesabonyi franciaágyon. Persze csak akkor, ha mi is úgy akarjuk, s optikai eszközökkel megsokszorozzuk, a végletekig fokozzuk a látványt, hogy a szemen túli világra lássunk. Ha merünk. Mert ez valahogy természetellenes, szövetmintából visszakövetkeztetett halálos kórisme.

Mit jelent ez egyenként? Jelenti a Masters At Work ("Little" Louie Vega és Kenny "Dope" Gonzalez) elképesztően eklektikus és zseniális Nuyorican Soul albumának - negyven év New York-i tánczenéje jazzben, latinban, diszkóban, hip-hopban elbeszélve másfél óra alatt - egyik legjobb számát, az I´m The Black Gold Of The Sunt Jocelyn Brownnal a főszerepben, jelenti a trip-hop-díva Nicolette politikus és relaxált No Governmentjét az Alec Empire-féle újrakeverésben, a brit jazzszaxofonos, Courtney Pine Billie Holiday-feldolgozását a Mo´ Wax-törzsgárdatag Attica Blues által megbolondítva, jelenti a japán-francia mix-jazz-úttörők, a United Future Organization új kémfilm-albumának His Name Is... című éjszakai bárzenéjét (ez az a rész, amikor a főhős szerelmi bánat következtében nagyon el van ázva - a koktél felrázva, nem keverve -, az érzéketlen rossz fiúk mégis megjelennek, s hősünknek ki kell találnia valamit).

Nekem már egy idő óta minden déja vu, nem érnek meglepetések, csak teszek-veszek, úgy olvasok, ahogy mások írnak, vagy úgy sem, csak várom, hogy kimehessek a strandra, esetleg le, az Eldorádóba, ahol öntöttvas széken lehet olvasni a Vasárnapi Híreket, amíg tart a sör, aztán vissza a lakásba, ott legalább csönd van, meg könyvek, na nem mintha vennék mostanában, csak úgy kapom, adják, hogy írjak róla, én meg írok, mibe kerül az nekem, időm van, számítógép van a szerkesztőségben.

Jó estét kívánok, eljött a nyár, de a politika nem ismer uborkaszezont. Ahogy a dolgok állnak, az uborka sem ismer politikai szezont. Néhányan ugyan megpróbálják megállítani a történelem és az idő kerekét, Pekingben, Moszkvában és Hajdúhadházán, ahogy az ma egyik riportunkból sem fog kiderülni. Mindegy. Itt a meleg, szállnak a darvak, és bár egy fecske nem csinál nyarat, a kocka el van vetve. Most pedig nézzék meg az elmúlt hét eseményeit három percben.

Úgy húsz év késéssel szokott hozzánk eljutni minden. Most azonban egy up to date fesztivált sikerült összehoznia a Privat Music Productions nevű - mint a nevéből is következik -kis magáncégnek. Lesznek itt első vonalbéli sztárok, a New York-i klubélet kult- (nálunk még talán kevésbé ismert) zenekarai és a helyi mainstream, plusz Lajkó Félix, a mai magyar kultfigura.

Kemény István ott kezdi, ahol a bornírt politikai szlogen abbahagyja, a családnál. De a posztmodern bújócska végén rátalál Istenre, s közben a hazáról is ellejt egy concorde-t (a. m. félelemkör, középkori eredetű modern tánc). De kezdjük az elejitől.

Ali Hassan Kuban (1929, Núbia) zenekara rétegzenét játszik, konkrétabban: lakodalmast. Egyiptomban szélesebb ez a réteg, ott százezres nagyságrendben mennek a kazetták a piacon, éppen úgy, mint nálunk a Lagzi Lajcsi, a Betli duó vagy a Cirmos-Kormos. Ennél a pontnál azonban kimerül a párhuzam. Arról van szó tudniillik, hogy Lagzi Lajcsival vagy a Betli duóval ellentétben Ali bácsié kimondottan progresszív muzsika, mint ahogy progresszív lakodalmast játszik mondjuk a bolgár Ivo Papasov vagy az amerikai Klezmatics. Vagyis árnyaltan, árnyaltabban kéretik undorodni a lakodalmas muzsikáktól, ennyi a tanulság.