Magyar Narancs: Hol érzi magát otthon a világban, és mennyi időt tölt ott?
Vagyim Repin: Bécsben és Moszkvában. De rengeteget utazom, mondhatni, a világ az otthonom. Hogy mennyi időt töltök otthon, nehéz megmondani, mert nagyon változó. Mostanában igyekszem nagyobb időszakokat kiszakítani a sűrű koncertéletből, mert szükségem van rá.
MN: Gondolom, folyton megkapja a kikerülhetetlen kérdést, hogy az orosz hegedűiskola (stílus, tradíció) örököseként tekint-e magára.
VR: Az orosz tradícióban nevelkedtem, és biztosan azt viszem tovább. De az életem felét máshol töltöttem, ahol szintén értek hatások, ezt már nem tudom szétválasztani magamban. Alapvetően orosz vagyok, az biztos. Van bennem melankólia, lelkesedés, sok érzelem. Az orosz tradíció leginkább a zene teljes átélése, szeretete, tisztelete. Ezért is jövök vissza Moszkvába, mert ez itt nagyon speciális.
MN: Zahar Bron volt a tanára. Mondana néhány konkrétumot, amit tőle tanult?
VR: Ó, nagyon sokat tanultam tőle, de akkor még fiatal voltam, tehát főleg technikát, nem annyira interpretációt. Az interpretációt egyébként az ember egész életén át sok mindenkitől tanulja, alakítja, öntudatlanul is. Bron tudott bánni a gyerekekkel, szigorú volt, de jó tanár.
MN: Még mindig a „Von Szerdahely” del Gesù hegedűn játszik?
VR: Nem, ma már egy Stradivarin. A Del Gesùt vissza kellett adnom, kölcsönben volt nálam. A magyar név az eredeti tulajdonosától származik.
MN: Mit gondol a nagynevű régi hegedűkről, az Amatikról, Guarnierikről, Stradivarikról? Nyilván ismeri azokat a kísérleteket, amikor vakteszteken próbálták ki, vajon a szakemberek és a nagy hegedűsök felismerik-e azokat a modern hangszerekhez képest.
VR: Ha ismernénk ezeknek a hangszereknek a titkait, el is tudnánk készíteni ilyeneket. Mindenféle feltételezés kering, mindenféle kísérleteket végeznek, de valójában senki nem tudja a titkot. Nekem a kialakításuk, a formájuk mond sokat, és persze az a csodálatos érzés, hogy hihetetlen nagy tudású mesterek építették nagyon régen, és máig ilyen gyönyörűen szólnak.
MN: Van egy Kittel-vonója. Abban mi a különleges?
VR: Anyagában, kidolgozottságában, hangképzésében kiváló. Nekem azért is kedves, mert édesanyámtól kaptam még fiatal koromban. Sok pénzt kellett rá gyűjtenie, az akkori életünkhöz képest nagyon drága volt. Mindig magammal viszem azt is, de főképp egy Pique-vonóval játszom.
MN: Sokak számára elképzelhetetlen, hogyan lehet fejben tartani ennyi zeneművet. Ön hogyan trenírozza a memóriáját?
VR: Sosem volt baj a memóriámmal. Tizenhat éves korom körül volt egy év, amikor attól féltem, ki fog hagyni az emlékezetem – de ez csak félelem volt, nem valóság.
MN: Mennyit gyakorol? Az egész darabot, vagy inkább technikai nehézséget, interpretációt? Vagy főleg a kezét akarja edzésben tartani?
VR: Nagyon változó, attól függ, mennyi időm van, milyen állapotban vagyok, hol, milyen és hány koncertet játszom. Egy-egy új darabnál több gyakorlásra van szükség, de a régieket is felfrissíti mindig az ember, és folyton talál újdonságot bennük. Kell lenni egy alapnak, napi egy órának nagyjából – ezt nem lehet kiváltani azzal, hogy vasárnap gyakorolok hét órát. A testnek, a kéznek edzésben kell maradnia. Rendszeres testkarbantartás kell.
MN: Önnél mit jelent a karbantartás?
VR: Jó minőségű dolgokat eszem, nem junk foodot. Edzőterembe is járok, a kedvenc sportom pedig a síelés.
MN: Nem félti a kezét a síbalesetektől?
VR: Az egész élet veszélyes a kézre.
MN: Régóta van a pályán, nagyon korán kezdte. Nyilván vannak darabok, amelyeket nagyon-nagyon sokszor játszott. Mi jó a rutin ellen?
VR: A zene maga. Ha elkezdek játszani, az eleve magába szív, olyankor nem gondolok másra, visz magával. Persze van úgy, hogy az ember fáradt – ezt nem szabad mutatni, el kell rejteni, túl kell lendülni rajta. De hát ez a mesterség része, mással is így van.
MN: Voltak krízisidőszakok az életében?
VR: Nekem is volt kamaszkorom, amikor kétségeim voltak afelől, hogy milyen irányba kell mennem. De megtanultam kezelni a nehézségeket, és a zene mindig kihúz a gödörből.
MN: Nagy csodálója Jascha Heifetznek. Mit szeret benne?
VR: Hihetetlen erős a játéka, egy pillanatra sem enged el. Azonnal megismerem, ha meghallom egy felvételét.
MN: Ő nagy vibratókkal játszott. Önnél tudatos a vibratohasználat, vagy már annyira a kezében van, hogy nem gondolkozik rajta?
VR: A vibrato nagyon erős stilisztikai fegyver, nem lehet csak úgy hadonászni vele. Megvan a maga speciális helye, ahol kiemel, hangsúlyoz valamit, de nem szabad folyton használni, különösen nem gyengeségek elfedésére. Én nem sokat gondolkozom rajta, de azt hiszem, ösztönösen jó helyen használom.
MN: A régizene-együttesek közismerten szigorúak és kényesek a vibratót illetően.
VR: Kényesnek is kell lenni!
MN: Ön szokott régizene-együttesekkel játszani, és ha igen, milyen tapasztalatokat szerzett?
VR: Nem játszottam ilyen együttesekkel. Az én stílusom, személyiségem más. Arról nem beszélve, hogy nem egy régizeneegyüttes inkább csak divatból az…
MN: Bachot sem látom sokat a koncertprogramjában.
VR: Pedig gyakran játszom, ha nem is ő a fő vonal. A ráadásaim is sokszor Bach-darabok. Nagyon fontos komponista számomra.
MN: Nagy muzsikusokkal játszik, játszott együtt. Milyen emlékeket őriz Menuhinról?
VR: Sokat játszottunk együtt, de úgy, hogy ő vezényelt, nem hegedült. Az egész hozzáállása a zenéhez fantasztikus volt. Egy érdekes konkrétum, hogy nagyon speciális ujjrendeket használt.
MN: Nemegyszer játszott Martha Argerich-csel.
VR: Marthával tűzijáték volt együtt játszani. Nem kellett, sőt, nem lehetett beszélgetni a darabról, ő a zenével beszélgetett, és fantasztikusan. Egyszer kérdeztem valamit tőle, ő csak felnézett a zongoráról, hosszan, aztán játszottunk tovább.
MN: Ön romantikus hegedűművésznek mondja magát. Játszik kortárs műveket?
VR: Sokat! Rendszeresen felkérek zeneszerzőket művek komponálására, például a fesztiválomra minden évben. Nekem mint szólistának nagyon fontos és főleg nagy előny, hogy együtt dolgozhatok a zeneszerzővel. Írt nekem többek között James MacMillan, Szofja Gubajdulina, Alekszander Raszkatov, Lera Auerbach.
MN: Nehezebbnek találja a kortárs darabokat, mint a nagy 19. századiakat?
VR: Tudja, három hangot eljátszani is nehéz… Nem, a kortárs darabok nem nehezebbek, csak meg kell tanulni ezeket olvasni, már a kottakép is egész más, mint egy klasszikus darabban. De szerencsére, mint mondtam, ott van a zeneszerző.
MN: Különösen erősen kapcsolódik egy már nem élő zeneszerzőhöz, Brahmshoz és a hegedűversenyéhez. Brahms nem hegedült – persze a komponáláskor konzultált, Joachim Józseffel például. Érzi Brahms gondolkodásában, hogy nem volt hegedűs?
VR: Brahms egyszerűen zseni. Mindegy, hogy hegedűs volt-e vagy sem, minden hangja fantasztikus.
MN: A hegedűirodalom óriási. Van ideje felfedezni új darabokat?
VR: Nincs túl sok időm, de ha tehetem, igen. Nem vagyok rendszeres kutató típus – ha hallok valamit véletlenül a rádióban vagy a YouTube-on, vagy valakitől, és megragadja a figyelmemet, annak utánajárok. A hegedűirodalomban mindig van mit találni.
MN: Ön csodagyerek volt, 14 évesen már a Carnegie Hall pódiumán játszott. Hogy élte túl? Sokaknak nem sikerül, elhervadnak.
VR: Nagyon energikus anyám volt, aki szigorúan vette a tanulást, nem engedett elszállni csak azért, mert tehetséges voltam, és korán voltak sikereim. De legnagyobbrészt szerencse volt.
MN: Az idén hatodik alkalommal rendezik meg az ön kezdeményezésére született Transzszibériai Fesztivált. Az elsőhöz képest hatalmasra nőtt, több hónapon keresztül zajlik. Európában rengeteg fesztivál van, de Szibériában biztosan nem sok.
VR: Valóban nagyon kiszélesedett, ahogyan eredetileg is terveztem. Rendkívül fontosnak tartom, hogy abban a régióban is sokféle és változatos művészeti tevékenység folyjék. A koncert volt a kiindulópont, de azóta sok minden más is szerepel a műsoron: van opera, film (2019-ben Bruno Monsaingeon mutatta be Menuhinról készült filmjét), bábszínház, balett, színház, mesterkurzus, multimédiás előadás. Sőt, a művészeti újságírásról is indítottunk kurzust. Huszonkét koncertet rendeztünk Novoszibirszkben és környékén, húszat más orosz városokban, Szentpéterváron is. De a programjainkat elvittük Franciaországba, Angliába, Németországba, Japánba is. Az évek során öt világpremiert tartottunk zeneszerzők jelenlétében, csaknem hatvan muzsikus szólista lépett föl, vendég volt festő, rendező, fotóművész, és még sorolhatnám. És több mint harminc oktatási és ismeretterjesztő programunk is volt eddig, amire külön büszke vagyok.
MN: Van egy jelensége a művészeteknek: a verseny, ami szerintem magának a művészetnek mond ellent. Ön megnyerte a két, talán legrangosabb hegedűs versenyt. Azóta a „barikád” túloldalán is szerepelt: zsűritag volt néhányszor. Hogyan éli meg?
VR: Igaza van: művészeket versenyeztetni, bármennyire is bevett dolog, nem jó szokás. Voltam néha zsűritag, most már nem csinálom, nem szeretem.
MN: Sok szólista kezd vezényelni. Önt is csábítja a lehetőség?
VR: Hát persze. A zenekar a legbonyolultabb, az abszolút hangszer, rendkívül izgalmas és nagy kihívás. Ráadásul rengeteg tapasztalatot szereztem karmesterekkel, jót is, rosszat is, és van elképzelésem a darabokról. De ez is egy mesterség, amit meg kell tanulni – eddig nem volt rá időm. Ki tudja, talán valamikor.
MN: Sok hangszeres művész adja a fejét komponálásra is.
VR: Ez szerencsére nem csábít, tudom, hogy nincs hozzá tehetségem.
MN: Régóta van a pályán. Hogyan változott a művészi pályafutása során?
VR: Remélem, nem változtam sokat. Talán bölcsebb lettem.
A művész február 23-án a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar és a fesztiválalapító, Balázs János zongoraművész kíséretében ad koncertet a Zeneakadémia nagytermében.
