Zene

A kilencvenes évek megasztárjai között sokan voltak, akiktől nagyon ki tudtam akadni. Ha bolond vagyok, részemről rendben - olyanokra gondolok, mint a Deep Forest, a Gipsy Kings vagy a Vaya Con Dios. Az utóbbival ugyan elnézőbb vagyok, hiszen már megszűnt, "normális" esetben mégis elképzelhetetlen lett volna, hogy Dani Klein énekesnő új zenekarának megelőlegezzem a fülem. Kényszert alkalmaztak, hál´ isten.

Azért csak-csak araszolgatunk. Három-négy évvel ezelőtt választhattak csillagot a world music-fesztiválok, bárkit - ismeretlen volt a neve minálunk. Az idei felhozatal ugyanakkor azt jelzi, egyre többen térnek vissza az élvonalból: újabb sanszot kap(t)unk a Musafirre, Stella Rambisai Chiweshére, az Ifang Bondira, az Asian Dub Foundationre és a Klezmaticsra, míg azok közül, akiket először hallhatunk, csak Baaba Maal és a Zap Mama tűnik ki. Baaba Maal augusztusban a Szigetre érkezik, a Zap Mamán épp most estünk túl, A Zene Ünnepén.

Autentikusnak ígért sztori és nyelvezet, az első filmes stáb mindent a valósághűségre hegyez ki, és még a Fradi fődrukkere (is) szerepel. Mi is kéne még?

A Bartram-módszer az, amellyel a regényt írják, de taglalását későbbre halasztom, mert sürgősen ki kell jelentenem valamit: a Hideghegy kivételes remekmű, amiből jó, ha egy születik negyedszázadonként. Olvasása súlyos nehézségeket okoz, amennyiben nem lehet letenni, viszont jóval terjedelmesebb annál, hogysem egyvégtében elolvashasd. El kell hát szakadnod tőle, többször is, elvégre az embert várja a munka, szólítják a családi és társadalmi kötelezettségek, amelyeknek ő mindenkor lelkiismeretesen eleget is tesz, kivéve az előre nem látható, elháríthatatlan közbejövéseket, márpedig a Hideghegy bízvást nevezhető vis maiornak.

Thomas Bernhard műveit a kilencvenes évek elejéig nemigen fordították magyarra. Egyes feltételezések szerint azért, mert néhány nagy írónk sokat lopott tőle. Ez persze csak pletyka. Biztos valami alapos ideológiai oka volt.

Sokáig gondolkoztam, hogy mi zavart a történelemkönyvekben. Mondjuk nem mindennap szálltam magamba, de néha eszembe jutott, hogy miért is volt annyira szar mindegyik. Persze részben mert meg kellett tanulni, de ez csak az egyik ok volt, amiért végül is úgy döntöttem: földrajzra fakultálok. Igazából az zavart - mint most Lőrinc László könyve olvasása közben rájöttem -, hogy az évszámok, királyok, forradalmak mögött nem volt semmi, de semmi, amiből igazán megtanulhattam volna, hogyan is éltek akkoriban az emberek.

Nem kellett sokáig néznem, hogy rájöjjek: A boldogságtól ordítani gonosz film, amiről határozott léptekkel illene kisétálnom. Nem vár mást nézőjétől, mint hogy minden egyes jelenetben a szereplők lelki nyomorán nevessen, kínosan, de jólesőn. Ha még emlékszünk, a Titanicon volt pár ilyen. A Vörös törpe, amint egy jobb sorsra érdemes törpe szexualitását igyekezett feltérképezni, és folyton kistotálnál közelebbről mutatta Anita Ekberget; vagy Lars Von Trier legdogmábbika, az Idióták a magukat értelmi fogyatékosoknak előadó kis csapatról, amiről valóban le is léptem volna, ha nem a nézőtér kellős közepén ülök. A Todd Solondz-filmről azonban őszintén szólva eszem ágában sem volt, a többséggel egyetemben túl jól szórakoztam ahhoz.

Ha a kedves olvasó Szenegálban kívánja tölteni a nyarat, azzal teljesen egyet tudok érteni. Sőt. Dakartól csak két óra röppentyű a zöld-foki szigetvilág, és én ott megmutatnám, hol lakik az isten... csak vigyen magával.

Alapvetően kétfajta jazzfesztivál van, az egyik tematikus, egy irányzatra, stílusra koncentrál, horizontális, a másik próbál sokszínű lenni, keresztmetszetet nyújt, mondhatnánk, vertikális. Ez a mi fesztiválunk inkább az utóbbi kategóriába tartozik, és behatároló paraméterként, mint azt a neve is elárulja: magyar. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a régió adottságainak megfelelően kissé szegényes, másrészt megkapjuk bele a hazai "élmezőnyt" is.

A britek jól állnak: minden évre jut náluk legalább egy igényes, hazai gyártású blockbuster mozi. Kritikust és (nagyobb) közönséget egyszerre vonzó. Ez derék, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az itteni sikerekre az amerikai filmipar azonnal felfigyel, s az új tehetségeket (mint Danny Boyle-t vagy az Alul semmit jegyző Peter Cattaneót) rendre magukhoz csalogatják a hollywoodi cukrosbácsik. De feneketlen a zsák alja, a nagy-brit film -egyelőre - bírja utánpótlással.

Schilling Árpád avagy Süsü feltűnően tehetséges fiatalember. Évek óta rendez, nagyon jó előadásokat hoz létre, és csinált már néhány pompásat is. Mind közül a legjobb lazán szervezett társulatával, a Krétakörrel előadott, Cocteau-ból átírt A nagy játék volt, de hát ez csak ízlés dolga. Süsü egyszerre tud játékos maradni és mélyre menni, miközben színészeit vásott rögtönzésekbe hajszolja. A mindenféle színházakat kedvelők szűk körében Süsü sztár. Dolgozik is rogyásig, váltott társakkal, változatlan intenzitással, miközben azért a biztonság kedvéért elvégezte a rendező szakot. Lehet, hogy túl sokat is dolgozik.

Vörösmarty Mihály tizenhat drámájából egyetlen igazán kiemelkedő alkotás a Csongor és Tünde, melynek irodalmi alapját a História egy Árgirus stb. tündér szűzleányról elnevezésű klasszikus adta. A téma persze az örök és nyughatatlan szerelem, amelybe nem holmi konkurens családdal való viszálykodás, hanem mondjuk néhány ármányos manó meg egy boszorka avatkozik. Még megannyi meseszerű elemet sorakoztat fel a költő, tündérfa, varázserős hajszerkezet, miegymás. Ahhoz képest, hogy a sztori csupán egy délutáni óvodamatiné szintjén tudna telt házas lenni, a maradi szerző, túl a többrétegű szimbólumrendszeren, művét olyan nyelvezettel és verselési móddal spékeli, hogy még Kölcsey is csak harmadik olvasatra fogta fel. Na-már-most. Tudat alatt építsük át mindezt Veszprémbe. Ifjúsági bérlettel a ház fele kong, másik fele recseg. Kong, mert sem a szerző, sem a rendező (Vándorfi László) neve nem vonzotta a diákokat a Petőfibe verses mese-rímdrámát látni. Recseg, mert a helyszíni közreműködők (Blaskó Péter, Gazdag Tibor és tsai.) nem szögezik a bevándorlottak tekintetét sehova. Az ütemes és huzamos széknyúzást pedig rendkívüli nyekergéssel bosszulják meg a kiszáradt sorok. Ennél idegölőbbnek már csak a jegyszedő nénik feltehetően spontán, de legalábbis önfeledt tapsviharai bizonyulnak.

Ezen a héten mutatják be Todd Haynes Bálványrock - Velvet Goldmine című filmjét. A rendező egy régóta halott és ma már karikatúrának tűnő irányzatnak, a glam-rocknak - ami a hetvenes évek elejét ragyogta be flitteres kosztümjeivel, kifestett sztárjaival - állított emléket huszonöt év távolságból.

A filmkritikus pont az a hasadt agyú kretén, akinek az ilyen filmeket csinálják. Fele neki mazochista, fele vérnősző szadista. Beül a moziba mint Sacher-Masoch, kéjesen szenved másfél órát (ez esetben két óra nyolc percet kellett volna, de egészségéért aggódó szaktársai lerövidítették kínjait, erről mindjárt), aztán kijön mint Sade márki, és vitriolba mártja golyóstollát. Ám van magánélete is neki, ilyenkor galamb a városi vírushordozó fajtából, sasszéz a körúton, és néz. Akit én ismerek filmkritikust, úgy szokott filmet nézni, hogy leparkol a 6-os valamelyik megállójában, s addig vár, míg jön egy moziüzemvezető-helyettes külsejű egyén, keziben egy normál orsóval, s úgy villamosoz. Az általam is-mert s néha kedvelt ítészről tudom, hogy imádja a háttérinformációkat. Utánaolvasni valaminek, neki olyan, mint fél deci törköly egy hófútta hajnalon, magaslati vizelés után. Szerintem ennek is utánanézhetett, például a műsorban, s még az ő kétségtelenül behatárolt képességei is elégségesek lehettek a felismeréshez, miszerint a körúti mozik össze vannak hangolva, ugyanazt nyomatják, decensen csúsztatott kezdési időpontokkal, hogy a speditáló üzemvezető-helyetteseknek kényelmes, két mozi közötti pingpongozásra jusson idő a tekercsekkel. Nagy fölkészültséget s imponáló precizitást igénylő művelet az ilyesmi, nekünk meg afféle kilesett műhelytitok.