Thomas Bernhard műveit a kilencvenes évek elejéig nemigen fordították magyarra. Egyes feltételezések szerint azért, mert néhány nagy írónk sokat lopott tőle. Ez persze csak pletyka. Biztos valami alapos ideológiai oka volt.
Tény és való, halála után vált igazán népszerűvé Magyarországon mind a bölcsészlányok, mind az írótársak és az ún. kritikai nyilvánosság körében. Már bernhardizmusról is tudunk, ami nagy dolog, mivel sem proustizmusról, sem dosztojevszkijizmusról nem tudunk, bár kétségtelen, hogy ezt azért megérdemli, szerintem.
Tíz-tizenöt magyarra lefordított kötete után (novellák, regények, színművek, versek) most egy beszélgetőskönyvét olvashatjuk - Kurt Hofmann írta le monológszerűen a nyolcvanas években készített beszélgetéseiket, de szerencsénkre csak az utolsókba írta be a saját blőd kérdéseit. Ez persze magyarázat arra is, miért olvashatunk e kötetben egy halomnyi értékelhetetlen Bernhard-fejtegetést. A mester egész életében az olyan zagyvaságok ellen küzdött, mint amelyekbe most - remélhetőleg csak Hofmann nyomására - maga is belegabalyodott, de vastagon. Az ilyen mondatok, mint: "...mindenki a temetőben végzi. Ez ellen nincs apelláta", vagy: "Az emberek szerencsétlensége, hogy nem akarnak a saját útjukon járni, hanem mindig egy másikon", nem haladják meg egy minisztériumi osztályvezető-helyettes bölcsességeinek szintjét, ám amíg egy regényben ez simán elmegy, hiszen ott nem (mindig) ő beszél, itt nem megy el, mert tudjuk, hogy ezt bizony Bernhard állítja. Mentségére legyen mondva, maga is kifejti, mennyire utálja az ilyesfajta beszélgetéseket. A fülszöveg szerint csupán Hofmannunknak sikerült értelmes beszélgetésekre rábírnia, ám írásunk egyik konklúziója éppen az, hogy Hofmann mégsem Eckermann. Ilyen kérdésekkel indult el a már halálos beteg íróhoz: "Miféle képzeteket kapcsol össze a halállal?" Bernhard persze kitér a marhaságok elől, de ez nem mindig sikerül neki.
A Beszélgetések Thomas Bernharddal nem sok tekintetben hoz újat, legalábbis a rajongók számára. Megtudjuk, amit ötkötetes önéletrajzából vagy a Régi mesterekből meg a Betonból már régóta tudunk: utálta Heideggert, az osztrákokat, a parasztokat, a művészeket, az írótársakat, az egész irodalmi életet összes díjával és kitüntetésével egyetemben. Igaz, most kiderül, a PEN Klubot és Thomas Mannt is, mint varjú a rohadt tököt. A Wittgenstein családból csak Paulért volt oda, bár belé szerelmes is volt. A pasi az ismert filozófus unokatesója volt, és gyakran fordult meg az őrültekházában - "ami jót tett neki", Bernhard szerint. Amúgy egy egész könyvet szentelt neki, és tekintetbe véve, hogy nemigen írt a szexualitásról (a rossznyelvek szerint egyszer sem volt nővel, attól lett ilyen morcos), még inkább gyalázatos, hogy Hofmann ezen témázva nem a Paulhoz (és a nőkhöz, férfiakhoz) fűzött viszonyát taglaltatja írónkkal, hanem azt kérdezi, miért nem volt jelen Paul temetésén.
A kötet másik érdekessége, hogy amíg művei alapján Bernhardot egy totál gonosz, depressziós, mindent és mindenkit utáló pasasnak képzeltem el, most elmagyarázza, hogy igenis jól érzi magát, Portugáliában egyenesen élvezi az életet, ha nem szórakoztatják mindenféle hülyeséggel az újságírók, a kiadók, az olvasók, a szomszéd parasztok és a pincér. Viszont ilyen konstelláció ritkán áll fenn, derül ki a Beszélgetés...-ek más lapjain, azaz úgy általában mégis undok fráter. De ezért szeretjük. Sajnos ezért lett sztár is.
- szerbhorv -
Palatinus, 1999, 134 oldal, 980 Ft
