Könyv: A trécselő Thomas (Kurt Hofmann: Beszélgetések Thomas Bernharddal)

  • - szerbhorv -
  • 1999. június 17.

Zene

Thomas Bernhard műveit a kilencvenes évek elejéig nemigen fordították magyarra. Egyes feltételezések szerint azért, mert néhány nagy írónk sokat lopott tőle. Ez persze csak pletyka. Biztos valami alapos ideológiai oka volt.

Thomas Bernhard műveit a kilencvenes évek elejéig nemigen fordították magyarra. Egyes feltételezések szerint azért, mert néhány nagy írónk sokat lopott tőle. Ez persze csak pletyka. Biztos valami alapos ideológiai oka volt.

Tény és való, halála után vált igazán népszerűvé Magyarországon mind a bölcsészlányok, mind az írótársak és az ún. kritikai nyilvánosság körében. Már bernhardizmusról is tudunk, ami nagy dolog, mivel sem proustizmusról, sem dosztojevszkijizmusról nem tudunk, bár kétségtelen, hogy ezt azért megérdemli, szerintem.

Tíz-tizenöt magyarra lefordított kötete után (novellák, regények, színművek, versek) most egy beszélgetőskönyvét olvashatjuk - Kurt Hofmann írta le monológszerűen a nyolcvanas években készített beszélgetéseiket, de szerencsénkre csak az utolsókba írta be a saját blőd kérdéseit. Ez persze magyarázat arra is, miért olvashatunk e kötetben egy halomnyi értékelhetetlen Bernhard-fejtegetést. A mester egész életében az olyan zagyvaságok ellen küzdött, mint amelyekbe most - remélhetőleg csak Hofmann nyomására - maga is belegabalyodott, de vastagon. Az ilyen mondatok, mint: "...mindenki a temetőben végzi. Ez ellen nincs apelláta", vagy: "Az emberek szerencsétlensége, hogy nem akarnak a saját útjukon járni, hanem mindig egy másikon", nem haladják meg egy minisztériumi osztályvezető-helyettes bölcsességeinek szintjét, ám amíg egy regényben ez simán elmegy, hiszen ott nem (mindig) ő beszél, itt nem megy el, mert tudjuk, hogy ezt bizony Bernhard állítja. Mentségére legyen mondva, maga is kifejti, mennyire utálja az ilyesfajta beszélgetéseket. A fülszöveg szerint csupán Hofmannunknak sikerült értelmes beszélgetésekre rábírnia, ám írásunk egyik konklúziója éppen az, hogy Hofmann mégsem Eckermann. Ilyen kérdésekkel indult el a már halálos beteg íróhoz: "Miféle képzeteket kapcsol össze a halállal?" Bernhard persze kitér a marhaságok elől, de ez nem mindig sikerül neki.

A Beszélgetések Thomas Bernharddal nem sok tekintetben hoz újat, legalábbis a rajongók számára. Megtudjuk, amit ötkötetes önéletrajzából vagy a Régi mesterekből meg a Betonból már régóta tudunk: utálta Heideggert, az osztrákokat, a parasztokat, a művészeket, az írótársakat, az egész irodalmi életet összes díjával és kitüntetésével egyetemben. Igaz, most kiderül, a PEN Klubot és Thomas Mannt is, mint varjú a rohadt tököt. A Wittgenstein családból csak Paulért volt oda, bár belé szerelmes is volt. A pasi az ismert filozófus unokatesója volt, és gyakran fordult meg az őrültekházában - "ami jót tett neki", Bernhard szerint. Amúgy egy egész könyvet szentelt neki, és tekintetbe véve, hogy nemigen írt a szexualitásról (a rossznyelvek szerint egyszer sem volt nővel, attól lett ilyen morcos), még inkább gyalázatos, hogy Hofmann ezen témázva nem a Paulhoz (és a nőkhöz, férfiakhoz) fűzött viszonyát taglaltatja írónkkal, hanem azt kérdezi, miért nem volt jelen Paul temetésén.

A kötet másik érdekessége, hogy amíg művei alapján Bernhardot egy totál gonosz, depressziós, mindent és mindenkit utáló pasasnak képzeltem el, most elmagyarázza, hogy igenis jól érzi magát, Portugáliában egyenesen élvezi az életet, ha nem szórakoztatják mindenféle hülyeséggel az újságírók, a kiadók, az olvasók, a szomszéd parasztok és a pincér. Viszont ilyen konstelláció ritkán áll fenn, derül ki a Beszélgetés...-ek más lapjain, azaz úgy általában mégis undok fráter. De ezért szeretjük. Sajnos ezért lett sztár is.

- szerbhorv -

Palatinus, 1999, 134 oldal, 980 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.