Azért csak-csak araszolgatunk. Három-négy évvel ezelőtt választhattak csillagot a world music-fesztiválok, bárkit - ismeretlen volt a neve minálunk. Az idei felhozatal ugyanakkor azt jelzi, egyre többen térnek vissza az élvonalból: újabb sanszot kap(t)unk a Musafirre, Stella Rambisai Chiweshére, az Ifang Bondira, az Asian Dub Foundationre és a Klezmaticsra, míg azok közül, akiket először hallhatunk, csak Baaba Maal és a Zap Mama tűnik ki. Baaba Maal augusztusban a Szigetre érkezik, a Zap Mamán épp most estünk túl, A Zene Ünnepén.
Más kérdés, hogy többek szerint kinőtte már a fénykorát. A Zap Mamát 1990-ben hozta össze Marie Daulne Belgiumban, miután hazalátogatott Zaire-ba, és teleszívta a lelkét közép-afrikai melódiákkal és táncokkal. Az ezt követő három évben viharosan népszerűsödött a zenekar, egyetlen lélegzettel Japántól Amerikáig tarolt. ´92-93 magasságában a Zap Mama volt a world music kultzenekara, mindenkinek az az öt lány kellett, beleértve a - kevésbé világzenei fókuszú - Montreaux-i Jazz Fesztivált és a Sesame Street című televíziós gyermeksorozatot. Az az öt lány valóban ellenállhatatlan volt, 1992 decemberében magam is kifeküdtem Berlinben: akkoriban még nem kísérték őket hangszeresek, bőven elég volt a hangjuk, illetve ahogyan bántak vele; illetve ahogyan diliztek, ahogyan ragyogtak a színpadon.
"A hang közelebb áll a szívhez. A lélegzet egyenest a szívnek tart" - így Marie egy 1994-es interjú azon kérdésére, miért a cappella zenekart akart. A másik dolog, amire épített, a lányok "kevert" vére és kulturális háttere volt: ezeknek egy-egy dalba integrálásával született meg a Zap Mama univerzálisan, ám összetéveszthetetlenül felvágott nyelve. A Sabsylma albumban még rápakoltak egy lapáttal: bengáli és aboridzsinál hagyományokat is megidézve. "A ´97-es Seven albumra azonban fölöttébb átalakult a kép. Marie szólóénekesnek lépett elő, a háttérbe kerülő lányok sorában csak Sabine Kabongo maradt az alapítók közül; színre lépett pár hangszeres, és Michael Franti producerkedésével elmozdultak az arányok a hip-hop felé." Ezt a két mondatot a múlt heti MaNcsból csentem ki, és közben eléggé kínosan éreztem magam. De hát nem futotta Marie szavaira: hiába szerencsétlenkedtem órákon át a színpad hátsó fertályán, az interjúkat keddre lőtte be a menedzsment, nálunk pedig hétfőn éjjel lapzárta. Hogy mi késztette Marie-t a változtatásokra; hogy mi újság a korábban annyit emlegetett pigmeusoknál; hogy él-e még a David Byrne-kapcsolat, továbbra is kérdés maradt és így tovább, így tovább.
Úgy kábé kilencig. Mert az a hetven perc, amit a színpadon töltött a zenekar, ha igazán mély nyomot nem is hagyott bennem, a legkevesebb, hogy kikapcsolt. Azok számára, akik ismerték a korai Zap Mamát, izgató lehetett, előkerülnek-e azok a számok. A program ugyan a Seven és a napokban megjelent á Ma Zone albumra épült, de a - James Brown előtt főhajtó - Mr Brown előkerült történetesen, csak éppen nem működött meggyőzően a lelkem: ez a felállás más úton jár. Más úton jár, igaz, nagyjából ugyanoda ér - a Zap Mama továbbra is a varázsszőnyeg-bizniszben utazik, csak már nem hagyhatja ki a kísérőket a buliból. Szólógitár, basszusgitár, szintetizátor és dob, ha úgy tetszik: rap és hip-hop, soul és funky, blues és latin, drum & bass és afro-pop - holnapra megforgatjuk az egész világot.
"Alternatív Spice Girls" - szólt valaki. És ez a Zap Mama valóban popzenekar, és én éppen azt szerettem benne, (a)hogy a popzene is lehet kimondottan kreatív, elbűvölő és természetes. Ahogy, mint a lélegzet, egyenest a szívnek tart. Így inkább egy värttinäs párhuzamért tenném tűzbe a kezem: az etno-pop berkeiben azok a lányok tudják így magukhoz csalogatni a gyermekeket, ők tudják - ha hetven percre is - összeilleszteni a széthullott cserepeket.
Kellhet-e ilyen esős napokban több?
Marton László Távolodó
A Zene Ünnepe, Tilos az Á színpad, "buda, 1999. június 21.
