Ha a kedves olvasó Szenegálban kívánja tölteni a nyarat, azzal teljesen egyet tudok érteni. Sőt. Dakartól csak két óra röppentyű a zöld-foki szigetvilág, és én ott megmutatnám, hol lakik az isten... csak vigyen magával.

Nyugatnak tartva durván ötszáz kilométerre fekszenek a Zöld-foki Köztársaság két tömbben csoportosuló szigetei. 1455-ben bukkantak rá a portugálok, addig lakatlan volt, az itt élő kreol lakosság a Nyugat-Afrikából idehurcolt rabszolgák, illetve a portugálok, majd angolok, franciák, hollandok leszármazottai. Nagyjából négyszázezren élnek a szigeteken, jókora szegénységben. Istentelen a vidék szárazsága; az éhhalál és a munkanélküliség elől az óceánon túlra menekült a népesség jelentőshányada. Azoknak, aki ma zöld-fokiaknak vallják magukat, mindössze az egyharmada él a hazájában.

Jóllehet a portugálok nem nagyon bajlódtak a szigetek sorsának könnyebbé tételével, az 1975-ben kivívott függetlenség további nehézségeket vont maga után. Az addig hagyományosan pezsgő kikötői-kereskedelmi élet hanyatlani kezdett: a forradalmi kormány elriasztotta a nemzetközi társaságokat, egyre-másra elkerülték a hajók Mindelo kikötőjét.

A szigetvilág történelmét hajszálpontosan tükrözi a zenéje. Az ötszáz éves portugál gyarmati uralom nyoma kitörölhetetlen: még ha tetten érhetők is nyugat-afrikai ritmusok, a vezető stílus, a morna kimondottan európai ízű. Rokonsága a brazil modinha, az argentin tangó és még inkább a portugál fado sorában kereshető, a kulcsa pedig az a kifinomult melankólia, amely a sodade nevet viseli. E nosztalgikus, romantikus, keserédes hangulatban egykor éppolyan szerepet játszott a tengerészek honvágya, mint utóbb a szétszakadt családok vagy szerelmesek fájdalma. Mondom, található más - tempósabb, vidámabb - stílus is e vidéken, de a nemzeti zene mindenképp a morna, a mornának pedig Cesaria Evora a - diplomáciai útlevéllel közlekedő - nagykövete.

*

Evorának (1941. augusztus 27.) nemcsak a hangja és az előadásmódja rendkívüli, a sorsában pontosan tükröződik mind a sziget, mind a morna története. A papája hegedült, nagybátyja, a béna B. Leza híres mornaszerző volt, de mindkettőjüket elveszítette még a negyvenes években. Akis "Cize" anyukájának hét gyermekről kellett gondoskodnia; Cesaria hamarosan egy katolikus internátusba került, a testvérei pedig, amint tehették, elmenekültek Sao Vicente szigetéről.

Abban, hogy Cesaria énekelni kezdett, a nagybátyja és a coladeiraszerző Gregorio Goncalves bátorításán túl annak a fiatal gitáros tengerésznek volt kirívó szerepe, akit Eduardónak hívtak, s akibe Cesaria tizenhat évesen beleszeretett. Nemsokára született egy kislányuk, aztán Eduardo visszatért Hollandiába, Cesaria meg maradt, mi több, egyre gyakrabban tűnt fel a kikötő bárjaiban. A helyi rádióban ugyancsak.

Persze nincs szó nagy dolgokról, Evora gyakorlatilag a betevő whiskyadagok fejében énekelt, közben újra és újra férjhez ment, és szült megint. Azt olvasni, a rádiófelvételei a hatvanas években lemezen is megjelentek Hollandiában és Portugáliában, de hogy istenigazából nekivágjon szerencsét próbálni, arra egyelőre nem bírták rávenni. S amikor ´75 körül úgy hozta a hanyatlás, hogy még az italáért is fizetnie kellett, inkább leállt.

1985-ben a köztársaság kormánya dalra kérte a sziget összes énekesnőjét, ezen a rendezvényen énekelt, tíz év után, újra. És két év múlva arra is rávette a Portugáliában élő énekes Bana, hogy egy kis ottani turnét és lemezfelvételt szervezhessen számára. Banában igazán megbízhatott Cesaria, anno ő szállította Lezát az előadásaira. És Banán keresztül jött össze az ugyancsak zöld-foki emigráns José da Silvával, aki Párizsba "kényszerítette".

1988-tól hét albumot készítettek Silva Lusafrica nevű kiadója számára; a negyedik, a Miss Perfumado kétszázezer példány felett fogyott, és a "mezítlábas dívát" a world music egyik legkeresettebb előadójává tette. Egy alkalommal magam is láthattam: valóban úgy üldögélt a zongora melletti bárszéken, és a keze ügyében éppolysúllyal kapott helyet a hamutartó és a whiskyspohár, mint a mikrofon.

Franciaországban megjelent már az életrajza (Véronique Mortaigne: Cesaria Evora. La voix du Cap-Vert), tavaly ősszel mellékletet készített róla a Le Monde. Abban olvasható, hogy immár a Zöld-foki Köztársaság egyik legszebb háza Evoráé, meg hogy aki arra téved, szívesen látja. "Cize" mezítlába biztos talajon áll; mint mondta: "Nem hiszek sem az álmokban, sem a sorsban. A sors egy kőszikla, ami rád esik, miközben álmodozol."

*

Azt, hogy sokáig úgy nézett ki, Cesaria fellép június 21-én A Zene Ünnepén, ezek után inkább nem merem elmondani. Lehetnek persze, akik mégis "kárpótlásra" szorulnak - nekik a most megjelent Café Atlanticót ajánlhatom.

Cesaria utóbbi négy-öt albuma között nem nagyon akarnék, és nem is nagyon tudnék különbséget tenni. Ezekben a lemezekben éppen azt szeretem, hogy nem igénylik a változatosságot. Már a Café Atlantico legelején ("Ha tudtam volna, hogy a fiatalok is meghalnak, nem szerettem volna senkit ezen a világon") otthon voltam: parancsolj befáradni, így fest az én világom. Ugye ismerősek az ilyen melódiák, és ismerősek ezek az urak, tudod, ők kísértek legutóbb is.

Hát persze - bizony. Más kérdés, hogy kitűnik a szándék: rákenni a palettára a mozgalmasabb színekből is; ráadásul némelyik dal (utómunkálata) Havannában járt, ahol masszív vonós és fúvós szekcióra támaszkodhatott. Miért is ne... tizennégy dalba, ötvennyolc percbe annyi minden belefér. De a többit tényleg rám lehet bízni... az a morna és az isten dolga.

Marton László Távolodó

Diszkográfia: La Diva aux Pieds Nus; Distino di Belita; Mar Azul; Miss Perfumado; Cesaria; Cabo Verde; Café Atlantico