Zene

Amikor a földgolyó globalizációjával lezárult a nagy felfedezések mítoszainak kora, és a már csak pislákoló western is régen befejezte a pionírkorszak történelemteremtő feldolgozását, az újabb eposzok bölcsőjévé a világűr vált. Patrick Ness Londonban élő amerikai író is a meghódítására törekedett Chaos Walking című, 2008-ban indult és tavaly lezárt trilógiájával, melynek első kötete a Kés a zajban.

Tornacipős, baseballsapkás tinédzserek töltötték meg a tereket az Ernst legújabb kiállításának megnyitóján. Ez nem egy iskolai feladatnak volt köszönhető, hanem annak, hogy a gördeszka (mint sport és mint életérzés) egyik legnagyobb világsztárjával találkozhattak.

Van a filmben egy autó; elektromos és környezetkímélő, trendi, reform és bió. Nagyon sok múlik azon, hogy sikerül-e a hősöknek olyanná formálniuk (komputervezérelt szimuláció és tengersok dollár segítségével), mintha a rock and roll-korszak legendás verdája lenne, bikahangú, zabolátlan lóerőktől remegő motorháztetejű országúti cirkáló. Ilyen a nagy mű létrehozásáról szóló film is.

Alighanem még a stílus legelkötelezettebb hívei is egyetértenek abban, hogy a garázsrock elsősorban nem a kimagasló énekhangokról szól. Kivételek persze vannak - Mick Collins a Dirtbombsból például elég nagy király.

Van az a Magyarországon sajnos ritkán átélhető pillanat, amikor az ember olyan előadó koncertjére tud elmenni, aki éppen művészi sikerei csúcsán jár, és akinek szerte a világon izgalommal várják a fellépéseit. Az énekes-hárfás-zongorista-dalszerző Joanna Newsomról jelen pillanatban mindez elmondható, hiszen tavalyi, Have One On Me című lemeze túlzás nélkül a világ összes jelentős poporgánuma év végi listájának élmezőnyében végzett.

A punk művészet - mondta valamikor Colin Newman énekes-gitáros (képünkön), amivel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a zenekarát art-punknak címkézni micsoda hatalmas ökörség. Pedig akármilyen blőd is ez a mára már bevett szókapcsolat, azért a Wire kapcsán érvénnyel hozható szóba - hiszen ha a brit punk hőskorszakának valamelyik bandáján, hát rajtuk biztosan meglátszott a művészeti iskolás háttér.

Kétségbevonhatatlan tény, hogy a Gang Of Four a posztpunkkorszak egyik legbefolyásosabb legendája: életművük jó része mai füllel is élvezetes, hatásuk kézzelfogható, és remekül kihallható a boldog utódok szerzeményeiből is. Meglepő, hogy látszólag mennyire egyszerű dolgokon múlik az, ha valami érdekeset és maradandót akarunk alkotni - legalábbis a pop-/rockzenében.

A mozi számtalan figyelmeztetése ellenére a megcsömörlött városlakó újból és újból próbálja az otthonától messze keresni hétvégi nyugalmát. E tapasztalatokat a brit horror újhullámának eredményei is igazolják, a Vadonba száműzött fiatalkorú bűnözők, A barlangban lánycsapat küzd; most egy édeni tó homokos fövenyén piknikező szerelmespárért kell aggódni, hiszen a magyar alcím időben óva int: a romantikus pancsikolás hamar vérfürdőbe torkollik.

Hogy John Travolta (ismét) szerepkörváltás előtt áll, az aligha kérdéses. Legfeljebb azon matekozhatunk egy kicsit, hogy maga az aktus mikor fog ténylegesen bekövetkezni. A Szombat esti láz 1977-es, a Pomádé '78-as, s nyolcvanban a Városi cowboyról már mint kapitális bukásról írnak a lapok. '83-ban teljesen fölöslegesen tér vissza Tony Manero, minden hiába. Jó sokáig a 25 ezer dolláros talk show-k és a C kategóriás filmek (mondjuk az Ingerlő idomok) között hányódik pilótánk gépe - ne jöjjön nekem senki a Nicsak, ki beszél!-lel, az Travolta nélkül is ugyanekkora siker lett volna. Jó tucat év mélyrepülés után a Ponyvaregény 1994-ben emelte vissza a legfelső osztályba a versenyzőt, akit persze a harmadik ligában sem szűnt meg szeretni a közönség, amiért is Tarantino majdnem annyit köszönhet neki, mint viszont.

Noha van némi felszínes hasonlóság is Magyarország és Tajvan történelmében - a szigetországban évtizedeken át, egészen 1987-ig statárium volt (csak itt nem vörös színű volt az elnyomó hatalom), az első demokratikus parlamenti választást 1992-ben tartották -,Tajvan sokkal inkább, szó szerint el volt szigetelve a külvilágtól. Mégis, miközben mi még mindig nem igazán tudunk kitörni lokális diskurzusainkból, s művészetünket sehol sem jegyzik, mára a tajvani kortárs művészet az egyik legsikeresebb a nemzetközi porondon.

Talán indokolt ezúttal a vége felől kezdeni: a Katona József Színházban bemutatott súlyos, mindig éndrámaként értelmeződő Moliére-darab, A mizantróp főhőse, Alceste a végén kivonul a világból a sivatagba, vagyis eldönti a darabban eldöntetlen kérdést.

Ha a nyájas olvasó lineáris rendben haladva tekinti át lapszámunkat, úgy e cikkhez elérkezve már bizonyosan számos új adalékkal gyarapította ismereteit a jelenkori magyar politikai élet alapvonásairól, zavarba ejtő belső logikájáról és korántsem lélekemelő morális dimenzióiról. Ily esetben értelemszerűen a történelmi áthallásokat meg a régmúlt tanulságos példázatait kereshetné a G. Etényi Nóra és Horn Ildikó által szerkesztett tanulmánykötet jelen recenziójában, ám erről a közelítésről még idejekorán lebeszélnénk a kultúrrovat búvárlóit.

Álló farokkal száguldani a forgalommal szemben - első hallásra az ilyesmi meglehetősen visszataszító dolognak tűnhet, ám Ballard Karamboljának számos bravúrja közül az egyik éppen az, hogy az efféle cselekvéseket - ha nem is teszi éppen rokonszenvessé - legalábbis megérthetőnek tudja ábrázolni. Merthogy abban a rút és gépies világban, ahol a regény talpig kiüresedett szereplői markolják a volánt, egy autókarambol nem elsősorban sajnálatos, netán tragikus eseménynek tetszik (s elítélendőnek, ha valaki szántszándékkal és a kielégülés céljából törekszik rá), hanem inkább amolyan szépséges rendszerhibának, izgató üzemzavarnak, amely utóvégre valamiféle emberiről tudósít.