Magyar Narancs: Te olyan sok mindent csinálsz, hogy nem vállalkozom annak megnevezésére, mi vagy. Tedd meg te, határozd meg magad!
Bősze Ádám: Ha a szakmámat kérdezed, zenei antikvárius vagyok. Ez a legkedvesebb elfoglaltságom, és ebben talán a legjobb vagyok itthon.
MN: Hány közül?
BÁ: Hárman vagyunk Magyarországon… Ami a foglalkozásaimat illeti, ugyanúgy hozzátartozik az életemhez a műsorvezetés is. Az élő műsorvezetés a Bartók rádióban nekem nagy energiákat ad. Nagyon élvezem, hogy tudom motiválni a hallgatókat, akár pozitív, akár negatív üzenetek küldésére, vagy arra, hogy egyáltalán megnyilvánuljanak.
MN: Ha valaki rádiós, tévés, akkor mindjárt celeb lesz belőle, akit aztán vagy szeretnek, vagy nem. Te a közösségi médiában #Szeretnekahallgatók hashtaggal az utóbbiak üzeneteit szoktad közzétenni dicséretes derűvel. Miért reagálnak rád néhányan ilyen élesen?
BÁ: Nem tudom. Amikor nem én vezetem a Bartók reggeli műsorát, akkor hallgatom. Rendkívül kiegyensúlyozottan szól, nemcsak a zene, hanem a szöveg is. El tudom képzelni, hogy a Bartók rádió az emberek egy részének ezt jelenti, én pedig valószínűleg egy izgágább műsorvezető vagyok, és nem biztos, hogy magamat mindig szívesen hallgatnám. Nem is nagyon merném visszahallgatni. Talán olyan ez, mint a katolikus egyházban a mise, aminek megvan egy megszokott rendje. Az emberek 98 százaléka arra vágyik, hogy az alatt az egy óra alatt nyugi legyen, a pap úgy prédikáljon, hogy ha akarom, meghallom, ha akarom, nem.
MN: Zenetudósnak nem mondod magad, pedig zenetudomány szakot is végeztél.
BÁ: Két évig nehezen kaptam rá az ízére, de a harmadik évben azután jött Kroó tanár úr – ez olyan élmény volt, mint a szerelem. Szerettem volna, ha csak egy morzsányira is, olyan lenni, mint ő. Ebbe biztosan belejátszott, hogy mivel édesapám már régen nem élt, egy apafigurát is kerestem – bár sosem volt személyes a kapcsolatunk. Ez a Kroó-varázslat eltartott a tanulmányaim végéig, és amikor rövid ideig doktori iskolába is jártam, ő lett volna a témavezetőm, de hamarosan meghalt.
MN: Utólag is ugyanígy látod a nagyságát?
BÁ: Igen. Ő azon kevés zenetudósok egyike volt, akitől bármit lehetett kérdezni, nem csak zenével kapcsolatban. A zenekritikai munkásságából már csak a végét kaptam. Nem hiszem, hogy manapság egy ilyen Kroó-féle gondolatvilág sok emberhez eljutna egy vékony szakmai rétegen túl. Az ő stílusa, a Szabolcsi Bence-féle stílus folytatása, ez a fogalmazzunk úgy a zenéről is, mintha szépirodalmat írnánk, emblematikus, de talán már egy kicsit idejétmúlt is, olyan, mintha Péterfy Gergely Kosztolányi stílusában írna.
MN: Egy darabig zenekritikus is voltál, vagy legalábbis írtál zenekritikákat. Mi a véleményed erről a műfajról, szerinted hogyan változott, mi a szerepe, és milyen ez Magyarországon?
BÁ: Általánosságban véve nem tudok erre válaszolni. Volt idő, amikor megveszekedett intenzitással írtam a zenekritikákat – de egy idő után úgy éreztem, nincs elég szellemi munícióm hozzá. Én magam nagyon kevés ember kritikáit olvasom el, talán az ÉS az egyetlen olyan újság, ahol alkalmanként elolvasom a zenekritikát. Bizonyos zenekritikusokra kíváncsi vagyok – de ők akár a hajógyártásról is írhatnának, akkor is olvasnám őket. Szerintem ma már a zenekritika nem fontos műfaj.
MN: A zenetudományi háttér és a jó fellépés kombinációja kapóssá tesz, így sokfelé hívnak, talán túl sokfelé is. Van olyasmi, amire kérnek, de szakmai vagy ízlésbeli okokból nem vállalod el?
BÁ: Legutóbb a Tavaszi Fesztivál megnyitóján kellett a beszédeket felkonferálnom, és akkor úgy döntöttem, hogy ilyet már nem vállalok, bármennyit fizessenek érte, mert ezt bárki meg tudná csinálni, és sok kollégának inkább szüksége volna erre a munkára. Koncertek közvetítését, ahol szabadon beszélhetek, szívesen vállalom. Azt vettem észre magamon, hogy ha valamit elkezdtem, azt nagyon megszerettem, nagyon nagy intenzitással csináltam – ez tartott egy ideig, azután lecsengett, és vége volt…
MN: Nem nagyon szoktalak látni koncerten, de ez ízléskülönbség vagy véletlen is lehet. Vagy éppen elég az a zene, amit a foglalkozásod miatt hallgatsz?
BÁ: Koncertekre csak munkából járok. Egyszerűen túl sok zenét hallok. Jó lenne, ha visszajönne az az idő, amikor úgy tudtam beülni egy koncertre, hogy most egyszerűen csak meghallgatok valamit. Az is igaz, sok az átfedés a koncertjáró közönség és az én tevékenységem között, és zavar, hogy ha kimegyek a szünetben, megismernek, „kedves Ádám, hozok egy kis pogácsát”. Ettől a Kaposfesten is igyekszem elmenekülni, bár tudom, hogy meg kellene tanulni ezt elviselni.
MN: Mégis, milyen zenéket szeretsz? Ha jól emlékszem, William Byrd nagy hatással volt rád.
BÁ: Ez egy kis kacsintás Glenn Gouldra, akinek Orlando Gibbons volt a kedvence. Másrészt egy konkrét élethelyzethez kapcsolódik. Amikor szerzetes voltam, megmondták, hogy én gitártanár nem lehetek, magyar–német szakra kell mennem. Ezt két hétig bírtam, akkor kaptam egy kazettát Byrd négyszólamú miséjével, és ez eldöntötte, hogy inkább zenetudomány szakra megyek. De Schubertet is szeretem, tőle is jöhet bármi bármikor. És szeretek bizonyos énekeseket, például Fritz Wunderlichtől mindent, még azt is, amikor a Nessun dormát németül énekli. De ha korszakot kell választani, akkor a 16. század második felének vokális polifóniája.
MN: És kortárs zenét hallgatsz-e, akár csak kötelességből vagy intellektuális érdeklődésből?
BÁ: Kortárs zenét nem szívesen hallgatok, mert nekem az olyan intenzív szellemi munkát jelentene, amire most nincs kapacitásom. Lehet, hogy azt kellene csinálnom, hogy csak kortárs zenei koncertekre járok, beleteszem a munkát. De most nem érzem magam a napi munka után annyira pihentnek és nyitottnak, hogy érdemes legyen elmenni. Igaz, Schubertre sem megyek. Az összes CD-met eladtam, és már csak a telefonról, Spotifyjal hallgatok zenét.
MN: Milyen hangszeren játszol vagy játszottál?
BÁ: Gitár volt a fő hangszerem, de a Zeneakadémián zongorázni is kellett, lanton és orgonán is játszottam, sőt, még vezényeltem is. De a legnagyobb békességgel tudtam megállapítani, hogy nekem nincs muzsikusi tehetségem. Otthon időnként máig szívesen zongorázom. Szerzetes koromban pedig évekig orgonáltam a miséken, esküvőkön.
MN: Sokan tudják, de sokan nem, hogy szerzetes is voltál, amit elég nehéz a mostani imázsodhoz kötni. És ez nem valami múló szeszély vagy átmeneti korszak volt, hanem nyolc év az életedből. Mi vitt oda, és mi hozott el onnan?
BÁ: Négy évig jártam ferences középiskolába. Láttam, hogyan élnek a szerzetesek, az egész nagyon otthonos volt, és mindig szerettem volna valahová tartozni.
MN: Ez azért elég extrém megoldásnak tűnik erre.
BÁ: Mosolyogva végig tudtam csinálni az első, legnehezebb évet, amikor nem lehetett hazamenni, és engem sem látogathattak. Közben jártam a teológiára és a Zeneakadémiára, tanítottam hittant gyerekeknek, amit nagyon szerettem, mert jó olyanokat tanítani, akik tudnak kérdezni, mernek konfrontálódni. Szerettem a közösséget, ott voltak a tanáraim. Nem azt akarom sugallni, hogy közben nem gondoltam nőkre, de mindig az volt a válaszom, hogy ezt választottad, ezt szereted, ez ezzel jár. Ezalatt nem környékezett meg a vágy, hogy ezt valakiért föladjam. Azután egy pillanat műve volt, hogy felmerült bennem, lesz-e családom. Azonnal ki akartam lépni, de orvos nagybátyám azt tanácsolta, ne döntsek túl hirtelen, várjak egy évet. Vártam egy évet, azután kiléptem. De nem volt ez annyira bezárt élet – kötelező volt teológiára és egy világi egyetemre járni, tehát kijártunk, de civilben, nem barna csuhában. Esti programokon, bulikban nem tudtam részt venni. A három fogadalom a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség volt. A tisztaság a szexualitástól való megtartóztatást jelentette, ez ment a legkönnyebben. Az engedelmességgel olykor voltak gondjaim.
MN: És mi van az egésznek a lényegével, a hittel?
BÁ: A családom nem volt hívő, egyfajta kedélyes katolicizmust gyakoroltunk. A hitem harmadikos koromban kezdődött, és a szerzeteseknél erősödött meg. De egy ilyen életformában rendkívül intenzív a vallásgyakorlás. Nem véletlenül mondják, hogy két ateista van az egyházban, a sekrestyés és a kántor, mert olyan mennyiségben vesznek részt ebben, hogy a túladagolás kiöli a hitet. Egy pap egyszer misézhet egy nap, de egy kántor öt misét is lenyom. Szerzetesi szemszögből nézve ma felettébb bűnös életet élek, szeretném azt hinni, hogy rendkívül erős hitem van, de nem járok templomba. Úgy érzem, jó a viszonyom a Jóistennel. Nem is viszony ez, inkább egy rendszer. Azt gondolom, velem bármi történhet, azt én nagy örömmel, egyháziasan szólva az Istenbe vetett bizalommal tudom végigélni. Persze lehet, hogy lesz egy olyan pillanat, amikor az egész semmivé foszlik.
MN: A mostani bűneidet meggyónod?
BÁ: Nem, hanem komoly lelkifurdalásokat okoznak, főleg a hazugságok. Egy szerzetesnek ilyen szempontból nagyon kényelmes élete van, mert a fizikai élete is határt szab a bűnöknek.
MN: Említetted, hogy könnyen megválsz emberektől és tárgyaktól. Ez a nem kötődni, nem ragaszkodni semmihez attitűd ellentmondani látszik a zenei antikvárium működtetésének, amihez antikváriusi diplomát is szereztél. Mi több, te vagy a magyar antikváriusok szövetségének elnöke. Ez üzleti tevékenység, ráadásul sok fizikai tulajdonnal, tárggyal jár, amitől nem olyan egyszerű megválni, mint egy tevékenységtől.
BÁ: Igen, ez egy jó értelemben vett ballaszt. A múltkor itt volt az adóhatóság behajtani rajtam 37 ezer forint tartozást. Akkor megkérdeztem tőlük: mi lenne, ha ötmillió forint tartozásom lenne? Azt mondták, három nap alatt belistáznák az itt lévő anyagot, és el is szállítanák. Akkor komolyan felmerült bennem, hogy ha ezt egyszer meg akarom szüntetni, lesz, aki elintézi nekem.
MN: Elég csak némi adósságot csinálni…
BÁ: És van egy nagyon praktikus, lelki szempont is: nem függök a munkahelyemtől, mert van hova visszamenni. Ha ezt én napi nyolc órában csinálnám, megélnék belőle, ha nem is úgy, mint ahogy most élek.
MN: Gondolom, a zenei antikvárium egy niche piac része.
BÁ: Igen, az antikvárium eleve szűk réteget szolgál ki, a zenei antikvárium még szűkebbet. Ráadásul ez csak papíralapú anyagot tartalmaz, hangfelvételt nem. A világon nagyjából tíz ilyen van – egy Londonban, három Németországban, Amerikában még három s a többi. Anyag még bőven van. A kulcsszó a ritka – nem a kor számít, hanem a ritkaság. Tehát ha egy Kurtág-kézirat idekerül, bár mostanában keletkezett és a zeneszerző él, mégis ritka. Azért is szeretem ezt a munkát, mert ez egyrészt üzleti tevékenység, másrészt kutatást igényel. Az eladásra kínált anyagról katalógust kell írni angolul, mert a vevők gyakorlatilag csak külföldiek. Ehhez persze komoly szakkönyvtár kell.
Egyébként meg kell mondjam, hogy ügyfélként Kocsis Zoltán volt az, aki komoly zenei antikváriusi szakértelemmel rendelkezett, vagyis a kottát mint nyomtatványt is értékelte, és jól ismerte a jellegzetességeit. Lehetett vele arról beszélgetni, hogy mit jelent egy lemezszám vagy egy ármegjelölés egy régi kottán. Talán öt-hat alkalommal volt itt, de az mindig két-három órás szeánsz volt. Leült, boroztunk, beszélgettünk. Elkezdte nézni a kottákat, és minden harmadiknál megjegyezte, hogy ezt is csináltam, ezt is vezényeltem ekkor meg akkor… Olyan volt, mint egy nagy gyerek. Két nagyon emlékezetes esetem volt vele. Egyszer már vagy két órája böngészte az egyik nagy paksamétát a másik után, némelyiket félredobta, hogy ez nem az, ami rá van írva, ez nem is első kiadás, mert az nekem megvan, s a többi. Én meg mint egy kis famulus, szépen ráírogattam a kottákra, hogy mit mondott Kocsis. Egyszer aztán megszólalt: „Te, az a Suchoň-kotta kellene nekem mégis…”. Mondom, Zoli, jó, de nekem most fogalmam sincs, hogy az hol van. Erre hátramutatott: „Ott a harmadik polcon, a második kupacban, fölülről az ötödik…” Azt mondtam, ha ez tényleg ott van, megkapod ingyen. Persze ott volt, és meg is kapta. A másik eset Bartók első Rapszódiájának első kiadásával kapcsolatos, ami itt volt nálam. Mutattam neki nagy büszkén. Ám ő elmesélte, hogy miért nem ez az igazi első kiadás – ez ugyanis az volt, amit, mihelyt az Universalnál kijött, Bartók azonnal visszavont, és új befejezést írt hozzá. Mert „látod, itt van ez a cisz…”. Persze nekem fogalmam sem volt róla. Úgyhogy ezt is megkapta ingyen. Nem sok dologra vagyok büszke, de arra igen, hogy ezt az üzletet ő nyitotta meg.
A múltkor behozott egy bácsi egy Beethoven első kiadást, de hogy én megállapítsam, hogy az valóban az-e, meg kell lenni legalább három olyan könyvnek, ami ezt bizonyítja. A vásárlónak örök garanciát kell vállalnom arra, hogy az anyag megfelel a leírásnak, amit arról adtam. Ha tíz év múlva ő bizonyítja, hogy ez nem első kiadás, vissza kell adnom a pénzét. Otthon egy falnyi szakkönyvem van, de még így is lehet lyukra futni. Különösen a kéziratoknál kell nagyon figyelni, hogy nem hamisítvány-e. Egy Bartók-levelet nem nehéz hamisítani.
MN: És milyen új ötlettel fogod meglepni magad, még ha az antikváriusság nem is fog egyhamar lecsengeni?
BÁ: Fejembe vettem, hogy csinálok egyfajta komolyzenei stand-upot, 2×50 perces, szórakoztató sztoriműsort, amit én magam mondanék el. Készítettem ebből egy 45 perces változatot, és hat alkalommal meghívtam rá embereket ide, az antikváriumba. A mulatságosnak gondolt dolgokon senki nem nevetett. Ez tehát egyelőre hat kudarc volt, de ez engem annál inkább izgat. Ha összejön, egy éven keresztül járnám vele az országot. Sőt, angolul és németül is meg akarnám csinálni.
MN: Tehát az exhibicionizmus, a régi vágy a színészet után nem halt ki belőled. Mi mást csinálsz még szívesen?
BÁ: Nem tudom, ki hogy van ezzel, de ami ma itthon kortárs irodalomban megszületik, az lenyűgöző. Dragomán, Parti Nagy, Nádasdy, Péterfy Gergely, Nádas, Krasznahorkai, Esterházy és folytathatnám. Nagy élvezettel habzsolom őket, most ez a szenvedélyem.
