HANGADÓ - Interjú

„Szereplés nélkül nem tudnék élni”

Farkas Gábor zongoraművész

  • Rácz Judit
  • 2017.06.11 12:05

Zene

Nemrégiben érte a megtiszteltetés, hogy a nagynevű zongoragyár saját művészei közé választotta. Vagy fordítva: a Steinway örülhet, hogy a csillogó névsor újabb nagyszerű művésszel gazdagodott. Most két évig Tokióban fog tanítani, de azért itthon is hallhatjuk.

Magyar Narancs: A lemezeiden túlnyomórészt Liszt művei hallhatók. Mi vonz, mi ragad meg Lisztben? A képzelőerő, a technikai kihívás, a sokféleség, a virtuozitás?

Farkas Gábor: A 19. században vele teljesedett ki a zongorairodalom. Annál is inkább, mert előtte nem volt angol mechanikás zongora, hanem ún. bécsi mechanikás zongora, fortepiano és hasonlók. Az 1830-as években Erard és Pleyel fejlesztései nyomán a hangszer ugrásszerű fejlődésnek indult, ami nagyon ösztökélte a komponistákat, és ekkor születtek a legjobb zongoradarabok. Liszt is elkezdte egyre inkább zenekarként használni a zongorát. Ez engem nagyon vonzott. A harmóniavilága, az érzelmi gazdagsága egészen rendkívüli. De hozzátenném, hogy bár szinte Liszt-specialistaként tartanak számon, és Lisztnek valóban nagyon sokat köszönhetek, nem tartom magam elsősorban Liszt-játékosnak. Persze mivel két Liszt-verseny díjazottja voltam – és különösen a weimari Liszt-verseny győzelem után –, mindenütt Lisztet kellett játszanom. Ez mérföldkő volt az életemben, hiszen Liszttel bejárhattam az egész világot, és megnyíltak előttem a kapuk. Most beleülhetnék abba a szekérbe, ami nagyon jól megy, de nem jó egyetlen szerzőre rátenni az életünket. Én egy igazi muzsikust úgy képzelek el, hogy Bachtól a kortársig mindent játszik.

MN: Liszt máig megosztó személyiség. Szerinted miért?

FG: Mert exhibicionista sztár­alkat volt. Biztos vagyok benne, hogy azokat az eszközöket, amiket manapság a sztárok használnak, a színes füstöt, a fényeffektusokat és hasonlókat, ő is használná – ugyanakkor utánozhatatlanul zongorázna és zseniálisat alkotna. Egy idő után Liszt is beleunt a show-bizniszbe. De mindenkit az ujja köré tudott csavarni, mindenkit ismert Európában, az arisztokráciától a művészekig. Egy ilyen alkat persze, hogy megosztó.

MN: Az sem igaz rád, hogy főleg romantikusokat játszol?

FG: Egyre inkább igyekszem mást is. Pár napja Farkas Ferenc Concertinóját játszottuk lemezre Takács-Nagy Gáborral. Kocsis Zoltán első felkérése Dohnányi Gyermekdal variációira szólt. Bartók III. zongoraversenyét is sokszor játszottam, Stravinsky Menyegzőjét, Vajda Gergely Zongoraversenyét is előadtam, hogy csak a versenyműveket említsem, de előkerülnek Händel-, Scarlatti-, Schubert-darabok, és sorolhatnám. Bachot is játszom, de főleg versenyműveket, még nem érzem úgy, hogy a Bach-játékommal kellene traktálnom a közönséget, különösen nem a nagy, összefoglaló művekkel, mint a Kunst der Fuge. Vannak olyan művészek, mint például Schiff András, akit istenítek a Bach-játékáért, Richternél és bizonyos tekintetben Gouldnál is jobban szeretem ebben – remélem, hamarosan eljön az az idő is, amikor több Bach-művet fogok beleilleszteni a programjaimba.

MN: A Steinway and Sons Records kiadásában most megjelent Liszt-lemezen opera- és dalátiratok szerepelnek, ráadásul nem a legismertebb darabok. Hogyan állítottad össze a lemez programját? Beleszólt ebbe a Steinway?

FG: Többféle műsorjavaslatot kértek, én adtam Schubertet, Chopint, Schumannt, Liszt volt az utolsó, és végül ezt kérték. Gondolom azért, mert magyar zongoristától először magyar szerzőt akartak. De ha már Liszt, akkor igyekeztem olyan műveket is válogatni, amelyek nem túl népszerűek. A Carnegie Hall-beli bemutatkozásom második felében is Lisztet játszottam, de az első felében Scarlattit, Schumannt és Schubertet is. Az első műsorjavaslatomra azt mondták, az nem elég közönségbarát. Rubinstein mondta, hogy igyekszik a műsorát úgy összeállítani, hogy egyharmada magának, egyharmada a közönségnek és egyharmada a kritikusoknak szóljon. Ebben van valami.

MN: Elolvasod a kritikákat?

FG: Igen, és persze szeretem a jót, de nem esem kétségbe, ha valami rosszat írnak; olyankor elgondolkozom, és összevetem a saját véleményemmel. Az egyik koncertemről két kritika jelent meg, az egyik az egekig magasztalt, a másik nem írt jókat – vagyis az egyik emberre így hat, a másikra úgy. Szerintem a kritikus véleménye a legtöbb esetben nem mérvadó. A legfőbb kritikusom saját magam vagyok úgyis. Sokszor felveszem a koncertjeimet, és a legtöbb esetben visszahallgatom őket. És mivel szeretnék fejlődni, nem engedhetem meg magamnak, hogy elnéző legyek magammal. Internetes megosztó helyekre is csak olyan felvételeket töltök fel, amit vállalok. Éppen ezért kevés van fönt. A legtöbb esetben találok valami kivetnivalót a produkcióimban.

MN: Lisztet nagyon megihlette a cigányzene, illetve amit akkor a városi cigányoktól hallott és magyar népzenének hitt. A Liszt-vonzódásodban szerepet játszik-e a saját cigány származásod? Könnyebb-e neked Liszthez közelíteni?

FG: Nem hiszem. Édesanyám családja cigányzenét játszott, édesapám pedig már szalonzenét. Ez persze ad valami hátteret, de egyik zene sem vonzott. Sok nagyon jó muzsikus van a családban, néhányan nagyon magas szinten művelik azt a zenét, amit játszanak.

MN: Volt-e bármilyen nehézséged vagy kellemetlen élményed a származásod miatt?

FG: Visszakérdeznék: miért fontos ez?

MN: Csak azért, mert itthon nagyon rosszul bánnak ezzel a kérdéssel, minden oldalon.

FG: Szerintem ez nem fontos. Az ember elmegy egy zenei fesztiválra bárhol a világban, és rengetegféle nációval találkozik, senkit sem érdekel, hogy ki milyen származású, csak a produkció minősége számít. Vannak rossz példák, de döntés kérdése, hogy ki milyen életet választ magának. Nem vagyok erre érzékeny, nem titkolom, de nem is szoktam hangsúlyozni. Aki akar, a hátam mögött esetleg tesz valami megjegyzést. Az általános iskolában volt, aki csúfolt – csakhogy én kitűnő tanuló voltam, aki csúfolt, az meg bukdácsolt. De igazából nem ért sérelem. Én mindenesetre egyszerűen zongoraművészként szeretnék megjelenni, és minél jobban kiművelni azt a tehetséget, amit kaptam. A szüleim példaértékűek: sosem voltak privilegizált helyzetben, de mindhárom gyerekük diplomát szerzett. (Farkas Gábor két lánytestvére is zongoraművészi diplomát szerzett, Pest megyei zeneiskolákban tanítanak – R. J.)

MN: Mennyire volt természetes, hogy te klasszikus zenész leszel?

FG: Természetes volt. Amikor édesapám elvitt a zeneiskolába, egyre jobban kitárultak a klasszikus zene kapui, és az érzelmeknek olyan szavakkal kifejezhetetlen eszköztára tárult fel, ami lenyűgözött. Egyébként nagy lemezgyűjtő vagyok, mindent gyűjtöttem a historikus zenétől a kortársakig, vokálistól a zenekariig. Otthon elég eklektikus hangszerparkunk volt, basszusgitártól cimbalmon át a pianínóig, és én már egészen kicsi koromban egyértelműen a zongorát választottam. Játék volt az egész. Édesapám már óvodás koromban megtanított kottát olvasni, édesanyám pedig olvasni, úgyhogy az óvodában mindig én olvastam föl a délutáni alvás előtti mesét.

MN: Hogyan alakult a pályád a Carnegie Hallig és tovább?

FG: Elkezdtem minél több versenyre járni. Egy idő után rájöttem, hogy engem a színpad vonz, ott érzem jól magam. Imádom, amikor fölgyulladnak a fények, fölveszem a frakkot, és kisétálok a pódiumra. Imádom a zenekari próbákat, amikor érzem, hogy egyre jobban alakul a produkció, minden színes. Szeretem a szereplést, anélkül nem tudnék élni. A sikerek megerősítettek. Most úgy érzem magam, mint aki megmászott egy hegyet – és akkor látja, hogy mennyi csúcs van még, amit meg lehet mászni.

MN: Mik a következő hegyek?

FG: Megpróbálom arrafelé terelni a pályámat, hogy neves karmesterekkel, nagy zenekarokkal játszhassam. Ebben nagy szerepe van az impresszárióknak, mene­dzsereknek. Ha az ember egy jó zenekarral játszik, az rendkívül inspiráló. Amikor Kocsis Zoltán még élt, és felkért szólistának, az ember 24 órát gyakorolt naponta, hogy ne érje szó a ház elejét, de ez más nagyra becsült karmesterekre is igaz. Most nem mondanék vágyott karmesterneveket, nagyjából úgyis lehet tudni.

MN: Most jelent meg a Schumann-lemezed.

FG: Igen, ennyi Liszt-felvétel után azt mondtam, hogy a következő lemezen minden, csak ne Liszt legyen, mert szeretnék egyre több oldalamról megmutatkozni. A Karnevál, az Arabeszk és a Szimfonikus etűdök van rajta.

MN: A lemezipar hanyatlik, de a művészek mégis készítenek lemezeket. Ami az ő szempontjukból érthető, de a lemezgyárak számára mégiscsak veszteség, nem?

FG: De Ázsia új és nagy piac. Amikor Kínában, Japánban, Dél-Koreában játszom, a közönség mindig keresi a lemezeket. A klasszikus zene jövője pedig nagyon ott van. Egy statisztika szerint Kínában négyszer annyi zongorista van, mint Magyarország lakossága. És ha valaki klasszikus zenét játszik, az nagyon elit dolognak számít, és mindent megtesznek a fejlődésért, tanulásért. Egy pekingi mesterkurzusomra jött egy pici kislány – kiderült, hogy 18 éves, és egyetlen hanghiba nélkül eljátszotta Liszt Esz-dúr zongoraversenyét, csak néztem a zongora alá, hogy nincs-e ott valami szerkezet… Amitől itt mindenki fél, hogy csak technikailag jók, de fogalmuk sincs a zenéről, már nem igaz. A mai generáció, a kínai Yuja Wang, a Chopin-versenyt megnyerő 24 éves koreai fiú vagy a magyar Liszt-verseny győztese, Tomoki Sakata – ők anyanyelvi szinten értik a zenét. A tanáraik már mind a legnagyobb nyugati tanároktól és a legjobb iskolákban tanultak, a Julliardon, Berlinben, a Conservatoire-on. Van pénzük rá, és belefektetik a munkát. Ázsiában akkora a verseny, hogy muszáj nagyon keményen dolgozniuk. Ez egyfajta mérce a nyugatiak számára is. Kocsis azt mondta elismerően, miután Yuja Wang itt eljátszotta Bartók II. zongoraversenyét az ő vezényletével, hogy „néha úgy éreztem, mintha én játszanék, néha meg nem…”

MN: Tanítasz is, most egy tokiói zeneakadémián leszel vendégprofesszor. Akkor két évig nem hallunk itthon?

FG: Dehogynem. Mindössze annyi változik, hogy nem itthon lakom, de sok koncertem lesz itthon és máshol is. Továbbra is ugyanazt csinálom, mint eddig, csak kicsit többet repülök. Az órái­mat, heti tíz-egynéhány órát, tömbösítve is adhatom – azt mondták, éppen azért választottak egy fiatal, koncertező művészt, hogy az egyetem hírnevét is vigye a világba. Japán feleségem, aki második gyermekünkkel terhes, már kint van.

MN: Mit jelent az, hogy Steinway Artist lettél?

FG: Egyrészt nagy megtiszteltetés, mert befogadtak egy minőségi családba, ahol olyanok vannak, voltak, mint Horowitz, Kocsis, Szokolov, Liszt, Wagner, Grieg, Argerich. Konkrétan azt is jelenti, hogy további lemezeket is terveznek velem, és a két Steinway-székhely, New York és Hamburg is felkért további koncertekre. Azon kívül, és ez nem kevés, ha egy adott koncerthelyszínen nincs jó hangszer, kérhetek egy jó Steinway zongorát. Ez működik, éppen egy hamarosan elkövetkező kínai turné egyik városában levő koncertemre is kért számomra a szervező.

MN: Ezt a Steinway-lemezt úgynevezett Spirio zongorán vették föl. Ez mi?

FG: Ez egy csoda, erre nem lehet mást mondani! Egy rögzítés-technika, ami pontosan megjegyzi azt, ahogyan eljátszom a darabot, és utána visszajátssza a zongorán – ahogyan a Welte-tekercsek, csak persze nagyságrendekkel jobban. Ha leütök egy hangot, a szerkezet ezernél többféle módon képes rögzíteni a billentyű mozgását, a kalapács sebességét, a hangfogók sebességét. Ha, mondjuk, így veszik fel Argerich játékát, akkor a felvétel otthon – ha van hozzá egy Spirio zongorám – lejátssza nekem úgy, mintha ott ülne Argerich.

MN: Marad-e időd kamarazenélésre?

FG: Szándékosan szakítok rá időt, mert a kamarázás az egyik legfontosabb dolog egy muzsikus számára. És dalokat is szeretek kísérni. Minél nyitottabban kell járni-kelni a zenei világban. Egyszer valamikor pedig szeretnék majd vezényelni is. Ez szerintem a zenei fejlődés egyik következő lépcsője.

MN: És ha még mindig marad időd, azt mivel töltöd szívesen?

FG: Nagyon szeretek olvasni. Jóformán bármit, ami a kezembe kerül. Életrajzi regényeket, zenei könyveket, szépirodalmat. Repülőn szeretek verseket olvasni. Arany János-balladákat például. Mennyivel jobb, mint megnézni a legújabb hollywoodi filmet… Persze azért egy hosszú út során arra is sort kerítek.

Neked ajánljuk