Biztosan nem vagyok egyedül az emlékkel, hogy némi színt az általános iskolai és gimnáziumi nyelvtanórák szürke egyhangúságába a nyelvtörténet hozott. A nyelvújítás kora pedig maga volt a derű, melynek egyenes következménye, hogy a hétköznapokban használt kifejezéseinkről felnőttként többnyire nem tudjuk megállapítani, hogy a nyelvújítás hozadéka-e, viszont bármikor képesek lennénk felidézni teljesen használhatatlan, de mulatságos szavakat, mint amilyen a tevepárduc szinonimájaként kiötlött foltos nyakorján.
1787-ben, a nyelvújítás egyik legelszántabb bozótharcosa, Barczafalvi Szabó Dávid fordításában jelent meg a német Johann Martin Miller népszerű szentimentális regénye, a Szigvárt. E hírhedt munkában Barczafalvi oly sok új kifejezésre tett javaslatot, hogy a regény függelékeként sokoldalas szószedetet adott közre, melyben az „értehetetlen” magyar kifejezések közkeletű, használatban lévő megfelelőit lajstromozta. A magyar zenei szaknyelv kialakulásának történetével foglalkozó tanulmányok szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy e szószedetben bukkant fel első ízben – tulajdonképpen meglepően korán – egy új hangszernév, a zongora. A mából visszatekintve Barczafalvi nyelvújító javaslata igazi sikertörténetnek tűnik. Csakhogy a zongora kifejezés csak az 1830-as évek közepétől szorítja ki a klavir (Klavier) vagy fortepiano, pianoforte szavakat. A zongora négy évtizeden át nem vált a zenei köznyelv részévé. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy ennyi idő elteltével mégis feléledt a tetszhalott állapotból?
Barczafalvi túlspilázza
A Szigvárt szereplői az érzelmi megindultság legkülönbözőbb helyzeteiben ülnek a Barczafalvi által zongorának nevezett hangszerhez. Johann Martin Miller szövegében ilyenkor kizárólag a Klavier szót találjuk. A fordító a szószedetben a zongorát a klavikordiummal azonosítja. Bár a regény textusában egyéb billentyűs hangszer neve nem szerepel, Barczafalvi szóteremtő buzgalmában felveszi a szószedetbe a fojtongora („fortepiánó nevű muzsika szerszám”) és a tollongora („spinétli”) szavakat is, amiből talán nem nagy merészség azt a következtetést levonni, hogy a zongora Barczafalvi képzeletében a clavichorddal vagy a csembalóval azonos. S ha a hangszer zengő hangjából indult ki a fordító, akkor talán az sem tűnik lehetetlennek, hogy a zongora kizárólag a csembaló kifejezés helyettesítése miatt lett megalkotva.
A regény zongorás jelenetei között van néhány igen figyelemreméltó. A hangszer mellett gyakorta vigaszt kereső hölgyek egyike például titokban komponálgat is, „a zongorán keserves és tépelödö képzelödésekkel tellyes Szomorótzákat játszodozgata. Azokat gyakran le is irá egygy darab papirosra, mellyet mindenkor szorgalmatosan el zára”. Hogy a szomorótza mi fán is terem, arra a regény szószedete ad magyarázatot: „nótának a’ neme, melly szomorú, tsendes hangokon mégyen”, a korabeli és ma is használatos olasz terminussal kifejezve: mesto.
Egy Xavér nevű ifjú, akiről korábban az is kiderül, hogy nem sok szorgalommal gyakorolta magát a zongorán, a kotta tanulása pedig kifejezetten untatta, egy ízben a „zongorához ment, és azon tzintzerezett az újjával”. Az eredetiben a „klimperte” kifejezést találjuk, melyet gondolkodás nélkül fordítanánk „klimpírozásnak”, mivel ezt is jelenti. Figyelemreméltó, hogy a „klimpírozás” Miller regényében mindösszesen ebben az egy mondatban fordul elő, Barczafalvi azonban nem kívánja megspórolni a munkát, akár egyetlen szóra is keres vagy kitalál magyarul hangzó megfelelőt. A mellékelt szótárban a tzintzer főnévi jelentése „a muzsika szerszámon mélázó motozással ütött hangzat”; igeként pedig, tzintzerez azaz „a muzsikán mélázva hangokat üt”. Az ember egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy talán a zongorán, a hegedűn vagy bármilyen más hangszeren való cincogás nem feltétlenül az egerekre utal. Egy másik szövegrészlet Terézia nevű szereplője egyedül üldögél megvilágítatlan szobácskájában, majd a hangszerhez megy, hogy eljátsszon „két szív gyengítő Dallitzát”. Az eredetiben itt „bájos áriák” szerepelnek.
A nyelvújítás körül fellángoló vitákban Barczafalvi gyakran vált célponttá. Kazinczy, aki eleinte éles kritikával illette Barczafalvi irodalmi és nyelvművelői tevékenységét, idővel kiegyensúlyozottabb álláspontot foglalt el, értékelése szerint Barczafalvi szükségtelen és nevetséges „szókat is csinált, de a kétszáz rossz, rút és szükségtelen közt volt 40 jó, s azokkal élni igen is illő”. Hogy Kazinczy szerint a zongora a „40 jó” között volt-e, nem tudjuk. A nyelvújító radikalizmus híres paródiájában (Mondolat. Dicshalom, 1813) viszont a zongora bizonyosan a nevetségesek között kapott helyet, például egy ilyen mondatban: „ha a’ viszontvizitek’ unalma közül, vagy a’ hangbetüzetbe belé fáradva, Zongorád’ mellől kertilakódnak kies virúlmánnyára kimozgol: sok hihetőssel reménylem, hogy ezen tudományossan kitisztított Anybeszéletnek olvasása elméd’ búgondjait felejtésbejutásra fogja sürgetni”. A Mondolat felől nézve a zongora semmiben sem különbözik a fojtongorától, a tzintzereztől vagy a szomorótzától. Olyan bélyeg ez, mely részben megmagyarázza, hogy a 19. század első évtizedeiben a hivatásos zenei írók miért is tartózkodtak feltűnően a használatától.
Ám az 1830-as évek vége váratlan fordulatot hozott.
Liszt besegít, és nem is tud róla
A zongora külső megjelenésében ugyan nem sokat változott, ám a burok egyre tökéletesebb mechanikát takart, mely mind a hangszínre, mind a hangerőre, mind a hangok zengetésére vagy épp tompítására, az egymás után lejátszható hangok sűrűségére, azaz a játéksebességre hatással volt. A hangszerépítési újításokat pedig a virtuózok legújabb generációja, egy Chopin, egy Thalberg vagy egy Liszt tesztelte. Játékuk olyan hangzáseszmény jegyében fogant, melyet értelemzavaró lett volna fortepianóra kalibrált fogalmakkal jellemezni. (A hangszer fejlődéséről lásd keretes anyagunkat!)
1840-ben egy Pusztay Ignác nevű férfiú tollából negyvenoldalas hangszertörténeti tanulmány fordítása jelent meg a Tudományos Gyűjteményben, az első magyar tudományos folyóiratban. Pusztay a fordítás forrását nem adta meg pontosan, de könnyű beazonosítani azt az esszét, melyet a nagy tekintélyű francia teoretikus, Castil-Blaze 1839-ben három nagyobb részletben publikált a Revue de Paris című folyóiratban. A cikk címe a magyar változatban mellbevágóan frappáns: A zongora. Castil-Blaze lényegében a billentyűs hangszerek történetét tekintette át, elsősorban azzal a szándékkal, hogy az 1830-as években feltűnt zongoristákat és a legújabb technológiát képviselő új hangszereket és hangszerépítő mestereit történeti kontextusba helyezze. Pusztay nem a teljes tanulmányt ültette át magyarra, egyfajta kivonatot készített, s mintha nem is a tökéletesedő hangszer, hanem Liszt Ferenc személye, illetve a liszti mágikus hatás adta volna a fordítás apropóját. Pusztay ugyanis néhány bekezdést igen beszédes módon kiegészített. A szöveg bevezetése például arról szól, hogy a legnépszerűbb hangszer vitán felül a zongora, zongoramuzsika szól a legkisebb padlásszobáktól a szalonokon át a legnagyobb zenecsarnokokig. Mindenki tudja, hogy a zongorazene a lelkesedés „zivatarát költi fel, ha billentyűin Liszt, Thalberg vagy ezekhez hasonló művész matadorok ujjai mozognak”. Nos, Castil-Blaze nem matadorokról, hanem „csak” Thalbergről és riválisairól beszélt. Liszt nevét Pusztay illesztette a mondatba, aki egy későbbi helyen is ugyanígy járt el Castil-Blaze – Lisztet feltűnően ignoráló – szövegével. „A zene hatása minden korban ugyan azon egy volt. A még tökéletlen hangszerek kevesebb erővel, a hangászok csekélyebb ügyességgel bírtak, és a hallás kevésbé volt gyakorlott. A recsegő klavir, sőt még spinett is, ha remeklők játszanak rajta éppen oly hatást tőn a kedélyre, mint jelenleg Pape vagy Graf zongorái Liszt, Thalberg, Chopin és Herz bűvös ujjai alatt.”
Castil-Blaze 1828-as zenei szótárában azt olvashatjuk, hogy a fortepiano legsajátabb tulajdonsága – szemben a csembalóval – a dinamikai különbségek kivitelezhetősége volt. A továbbfejlesztett változatot, azaz a zongorát Castil-Blaze idejében pianónak nevezték. A franciában tehát nem okoz gondot a fortepiano és a zongora közötti különbségtétel, a lerövidült szóalak egész egyszerűen az új hangszertípust jelölte. Ugyanezen idő (1820-as évek) német lexikonjaiban a Klavier (billentyűs hangszerek általában), Pianoforte és Flügel szócikkekkel találkozhatunk, a Flügel pedig a Pianoforte formaváltozata. E három kifejezés lényegében szinonimák, s ennek megfelelően igen nagyvonalúan, szabadon fordulnak elő a korabeli gyakorlatban (ahogy napjainkban is). Pusztay azonban franciából fordított, ráadásul egy olyan szöveget, mely éppenséggel arra (is) vállalkozott, hogy a különböző hangszertípusokat szabatosan megkülönböztesse egymástól. Pusztay a billentyűs hangszerek (pontosabban hangszernevek) egész arzenálját sorolta fel, van itt cembalo, clavicembalo, clavicembalum, clavir, clavichord, clavichordium, clavicytherion, klavir, orgona, regalorgona, spinett és természetesen zongora. Szembeötlő, hogy a pianoforte (fortepiano) Pusztay fordításában mindössze egyszer, egy olasz közlemény címét idézve szerepel. A pianoforte a francia eredetiben is viszonylag ritkán fordul elő; az ilyen passzusokat Pusztay pedig egyszerűen elhagyta, illetve mindig zongorát írt helyette. Liszt 1839 decemberében tért vissza Magyarországra, ekkor adta első koncertjeit magyar közönség előtt. A fordítói szándék világos: Pusztay – alighanem a Liszt-koncertek élményétől is befolyásolva – egy olyan instrumentumot kívánt megismertetni olvasóival, mely immár sem klavirként, sem pianoforteként nem nevezhető meg. Liszt Ferenc pedig klavirhuszárból zongoramatadorrá vált.
| Családtörténet – mit billentünk? A billentyűs hangszerek legfeltűnőbb, de nem a leglényegesebb jegye a klaviatúra, azaz a billentyűsor. Ha a billentyűk segítségével a hangszerjátékos szelepeket nyit, illetve zár, akkor ő nagy valószínűséggel orgonista; ha a billentyűk lenyomásával a húrokat pengeti, akkor csembalista. Amennyiben húrokat megütő kalapácsokat hoz mozgásba, akkor vagy fortepianista vagy zongorista. A hangképzés tekintetében tehát az orgona fúvós, a csembaló pengetős, a zongoraféleségek pedig ütős hangszernek tekinthetők, utóbbi tehát közelebb áll a cimbalomhoz, mint például a csembalóhoz. Húrokat ütő, klaviatúrával rendelkező hangszert az 1700-as évek legelején egy olasz feltaláló, Bartolomeo Cristofori épített először. Modelljeit inkább hangszerészeti csodabogaraknak tekintették, a csembaló mellett nem is rúgtak labdába. A 18. század közepén viszont Cristofori kései követői egy sor technikai újítást bevezetve olyan hangszereket kezdtek építeni, melyek a csembalónál sokkal jobban kiszolgálták a rohamosan változó zenei ízlést. A húrokra mért ütés erejét, azaz a hangerőt a billentyűkön keresztül lehetett kontrollálni. A fortepiano leginnovatívabb hangszerészei német nyelvterületen működtek, a század utolsó harmadában a bécsi mesterek voltak különösen kiemelkedőek. Koncertjein Mozart már kizárólag fortepianókon játszott. A hangszerek fejlődése nem torpant meg, de nehéz pontosan megmondani, hogy melyik technológiai elem vagy elemek együttesének, mely anyagok megjelenése után kell fortepiano helyett már zongoráról beszélnünk. A fiatal Beethoven például még fortepianókon játszott, az érett zeneszerző viszont már zongorán. |
