Noha 2003-ban pár hónapig okkal tûnhetett így, a New York-i Rapture mégsem lett a Következõ Nagy Dolog, ám cserébe alaposan megágyazott egy sor eljövendõ nagy dolognak. A zenekar 2003-ban megjelent bemutatkozó lemeze, az Echoes, illetve az azon található, fékevesztett kolompolásra, artikulálatlan visításra és táncolható gitárriffekre komponált sláger, a House Of Jealous Lovers jelentõsége hamar túlnõtt nem csupán a szubkulturális kereteken, hanem a zenekaron is. Gyakorlatilag egymagában definiálta és vezette fel a diszkópunkot; újra divatossá tette a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának neurotikus posztpunkját, amivel aztán elõkészítette a talajt a mûfaj legújabb hulláma és a nu-rave zenekarok számára, valamint ráirányította a figyelmet az elmúlt évtized egyik legfontosabb lemezkiadójára, a DFA-ra. A három évvel késõbbi, kevésbé izgága tempókat, ám annál több nagyszerû dalt tartalmazó folytatás hiába volt egyenletesebb munka, az albumot követõ ötéves kreatív szünetnek köszönhetõen a Rapture mégis afféle beváltatlan ígéretként maradt meg a köztudatban. Így a zenekar idei anyaga korántsem az a bizonyos sorsfordító harmadik lemez, hanem inkább tekinthetõ klasszikus comeback-albumnak.
A lemezt egy pumpálós partisláger és egy neosoul ballada foglalja keretbe, ami pedig a kettõ között van, az ennek megfelelõen lélekkel teli, sokkal inkább idõtlen pop-, mintsem konkrét korszakhoz vagy hangzáshoz köthetõ tánczene. A frontember Luke Jenner ezúttal nem egyszerûen csak magas hangon kiabál, hanem valódi érzelmeket, drámát és játékosságot visz a dalokba. A feszes, funkos, csillogó szintihangokkal dúsított, itt-ott pszichedelikus poppal színezett alapok többsége táncolható, a refrének pedig majd' mind emlékezetesek, sõt kimondottan himnikusak. Újabb forradalmat aligha csinál a Rapture, de talán ez a magabiztos visszatérés is megteszi helyette.
DFA, 2011
**** és fél
