Zene

Szegény, nem tudott jóízű lenni - sajnálkozott száz éve Mikszáth a makacsul népszerűtlen pályatárs, Tolnai Lajos emléke felett, s a jelek szerint ilyesféle fátum nehezedik Nagy Lajos munkásságára is. Hiába gyanították róla már életében is, hogy a huszadik századi magyar próza kiemelkedő alakja, írásainak gorombán keresetlen, a gyomrot megfekvő őszintesége és szemhunyást sosem engedélyező, harapós humora bizony nem tette kedveltté személyét a szélesebb olvasóközönség köreiben. László Ferenc

Ön egy végtelenül egyszerű organizmus ebben a végtelenül bonyolultnak tűnő ökoszisztémában, egy egyszerű porszem csupán, aki önmaga semmisségét, feleslegességét infantilis játékok segítségével próbálja figyelmen kívül hagyni. Ön egy senki, aki, mikor megkapja az évszázad, az évezred (mindegy is, melyik), az "élet" ajánlatát, zavarba jön és mismásol, nem zavartatva magát attól, hogy már közeli öngyilkosságán elmélkedett épp. Az anyagi jólét kecsegteti annyira? Vagy a lehetőség, hogy kiléphet üres életéből? A sikert, az elismerést áhítozza? Ön egy szánalmas növény. - kkl -

A Fogadó épületének padlásán látható kiállításnak már a címe is ("Egy elragadó világ") idegesítően nagyképű (vagy inkább idealistán naiv?), még akkor is, ha az idézőjel használata akár iróniát is takarhat. A padlás egyik termét egészen beborító installációt, ezt a szemétdomborzati tér-képet a dél-francia Baszkföldön élő Anna Toth magyarországi, képző- és iparművész szakos fiatal művészek és gimnazisták segítségével építette fel, a másik teremben UV fénnyel megvilágított, itt-ott világító festékkel megfestett (ezért aztán szépen foszforeszkáló és csillogó-villogó) munkák, műanyag edénykékből és kupakokból épített katonák és különféle harcosok meg sajnos igen gyenge festmények láthatóak. Dékei Kriszta

Miután nekem szegezték a kérdést - "mondd, te kit választanál?" -, jelentem, ha ez a felhozatal, én tán a fehér lóra szavaznék... Ne üljön rajta senki, ha lehet.

Miután nekem szegezték a kérdést - "mondd, te kit választanál?" -, jelentem, ha ez a felhozatal, én tán a fehér lóra szavaznék... Ne üljön rajta senki, ha lehet. Csáki Judit

Két felvétel jött ki egyszerre a késői Strauss-remekből, harminc év van köztük, lehet tanulmányozni az operai idő múlását. Az egyik film, Solti György a Bécsi Filharmonikusokkal, Otto Schenk rendezésében (1977), a másik a zürichi Opera előadása (2007) Franz Welser-Möst vezényletével, ez Götz Friedrich rendezésének felújítása (ő 2000-ben meghalt).

Nem az a kérdés, szabad-e elküldeni az Amerikai Egyesült Államok hivatalban lévő elnökét a picsába (miért ne szabadna), hanem az, hogy elégséges-e mozgóképes tartalomnak egy hirtelen felindulásból felszakadt "fuck the president!". Kimberly Pierce-nek közel két órája van, hogy lélektanilag aládúcoljon a mondott felszólításnak, amely egy Irakból hazatért rendes amerikai szájából hangzik el (méghozzá elöljárói fülek hallatára).

A miskolci kiadású (főszerkesztő Zemlényi Attila) "irodalmi, művészeti és kritikai" folyóirat tetején az 53. évfolyam áll, de zárójelben ott a lényeg: Új folyam.

A rendes évi antidepresszánsadagom idén is gond nélkül érkezett: a jelenleg 15 tagú zenekar hibátlan koncertet adott, s ezt nem árnyékolta be a legfeledhetőbb tény sem, a nemrégiben csatlakozott, bizonyos határok között imponáló külsejű, és még bizonyos határok között sem igazán méltatható énekesi képességekkel rendelkező vokalista hölgy jelenléte. A rajongótábor már a hangverseny kezdetekor együtt üvölti a szövegeket Snurovval, aki ez alkalommal a szokásosnál jóval kevesebbet beszél ki, ám a kézről kézre adott fekete gumicsónakon közlekedő fiatalember eltűnését a sorok között ő sem hagyja szó nélkül. A showmanként (afféle döglött mikrofonként) alkalmazott, százötven kilós, kopasz, ukrán maffiózó imitátor Bareckij ezúttal csak két széket tör össze, de egyébként is fáradtnak tűnik: a "civilben" költő rutinosan ugyan, de a tavalyi teljesítményéhez képest jóval kevesebb sörösdobozt csap szét a fején, mielőtt foggal tépné szét őket.

A hetvenes évek lázadóira emlékeztető, magukon nevetni képtelen akcionistáktól az egészen komoly elgondolásokkal és tudással rendelkező progresszív performerekig mindenféle előadók felvonultak a Szigeten. Az utóbbiak közé sorolnám a svájci Georg Trabert, aki egyszerre volt népi hős, valamiféle hegyi mesébe illő pásztor és jógi közötti átmeneti figura és városi hagyományőrző sámán, aki a gyorséttermekből kiselejtezett fogpiszkálókból is tud várat építeni.

Láttam én már Johnny Deppet caplatni a hóban. Úgy hírlik, látni fogom megint - e hírt persze a kiadó felől fújta a szél.

Szigetlakó táncosok viharos erejű előadásával töltődhettünk a Sziget Fesztiválon, és csak azért kezdem ezzel az erőltetett Kuba-Óbuda párhuzammal a recenziót, mert kétségkívül volt valami hasonló, kollektív elvágyódás az immár világszínvonalú gigarendezvény közönségében, és a soknemzetiségű kubai táncegyüttes előadásának mondanivalójában is. Summa summarum, a társulatot és a nézőket is meghatározta a szívesen lennénk máshol, így együtt gondolata.

Végül is magunknak köszönhetjük. Ha nem rajongunk oly vehemensen a Donnie Darkóért, ha Richard Kellyt nem mondjuk el az égvilágon mindennek, ha 26 évesen forgatott első filmjét nem juttatja be a közönségszavazat (a hivatalos forgalmazási csatornákat megkerülve) az évezred eleji kultklasszikusok gálájára, akkor tán most nem kellene elővenni az elkapatott tehetségről szóló La Fontaine-i tanmesét.

Társadalomtudósoknak való feladat volna felgöngyölíteni, hogy vajon mi is lehet a valódi oka annak, hogy 2008-ban, írd és mondd, negyvenezer ember zsúfolódott össze az Iron Maiden miatt a Sziget nulladik napján a Nagyszínpad előtt - és ez az egészen elképesztő lelkesedés persze nem csupán magyar jelenség, a Somewhere Back In Time turné az egész világon a szigeteshez hasonló, brutális nézőszámokkal zajlik idén február óta. És szó sem volt arról, hogy szimpla hetijegyes bámészkodók töltötték volna meg a teret: a HÉV-megállótól a sziget gyomráig körülbelül minden második ember Maiden-pólóban feszített, a Number Of The Beast refrénjét pedig mellettünk, azaz bőven a keverőpult mögötti sávban is (odáig voltunk csak képesek előrefurakodni húsz perccel a kezdés előtt a párolgó tömegben) lelkesen üvöltözte minden kedves fahangú nézőpéldány.