Miután nekem szegezték a kérdést - "mondd, te kit választanál?" -, jelentem, ha ez a felhozatal, én tán a fehér lóra szavaznék... Ne üljön rajta senki, ha lehet.
Ezt a szegedi gigamega produkciót akkora és annyi előzmény előzte - tévés vetélkedő, túlfújt píár, kisebb-nagyobb botrányok, koncertek, nyilatkozatok és ellennyilatkozatok -, hogy az is nagyon szép, hogy sikerült kikecmeregni ezek árnyékából. A huszonöt évvel ezelőtti, legendásnak mondott - valóban fontos és fölemelő - előadás árnyékával úgy voltak a maiak, hogy nemigen tudták eldönteni, mit is akarnak vele: ledobni, vagy magukra húzni. A Jézus Krisztus Szupersztár árnyékával pedig úgy vannak, hogy máris tudható: ez lesz a következő. Pedig már ebbe az István, a királyba is sokat belenyomtak belőle...
Boldizsár Miklós Ezredforduló című, igen soványka, ám paneldús darabját 1983-ban Szörényi Levente néhány jó dala, Bródy János többnyire remek szövegei, Koltay Gábor hatásra célzott rendezése és néhány korabeli rockikon szerepeltetése mellett - leginkább ezek fölött - a közönség avatta legendává, amely a produkcióba beleérezte a korabeli feszültségeket, és kiordította magából (e sorok írójával együtt), hogy "szabad magyaroknak nem kell ilyen úr". Úgy elküldtük a papok hatalmát, a kereszténységet meg az oroszokat innen, hogy csak úgy porzott a Királydomb.
Szikora János, a mostani előadás rendezője jól érezte meg, hogy a darabbal gáz van. Például, hogy üres, mint egy lyukas vödör. Két protagonistája közül az egyik tekintetét szüntelenül az égre függeszti, és imádságfüzérbe burkolózva - valamint anyuci parancsszavára - tör a hatalomra, ráadásul megöleti a testvérét, a szabadsághőst; a másik pedig szidja az egyházat, mint a bokrot, három feleséget tart, "bugris bunkó", és örökké a hadseregével fenyegetőzik. Kit is lehetne választani közülük itt és most?
Ám Szikora ebből a művészi megérzésből nem arra a következtetésre jutott, amire a művészek szoktak, hanem arra, amire az üzletemberek.
Az ürességet feltöltötte látvánnyal
- a színpadon a jáki templom, a zsámbéki rom és az egri várfal olvad össze, mellettük egy kis (király?)dombon álló kopár fa a pogány Koppány birodalma; majdnem szünet nélkül legalább száz ember táncol-mozog a színen (mozdulataik olykor több mint erősen emlékeztetnek a régi előadás majdnem-civilruhás, fehér bokazoknis táncosaira), villognak a reflektorok, jön a füst meg a tömjén, mikor mi. Az értelmezés alapja mi vagyunk, a közönség, vélt és valós igényeinkkel, fizetési hajlandóságunkkal.
Zenekarra nem futotta (nem adtunk eleget, mi meg az állam) - gépzene van. Az ének élő. Jó hangok. A tévés vetélkedőben kiválasztott fiatalok bedobnak mindent, amijük van: hangjuk van. Színészi szaktudásuk nincsen, s ami ezt pótolná, karizmájuk sincsen. Ezt megoldandó Szikora a széles gesztusokat, a jelzésszerű mutogatást-rázást instruálta nekik - s ha nem láttunk volna már színészi játékot ebben a hatalmas szegedi Dóm térben, hát el is hinnénk neki, hogy itt úgyse látszik semmi. A semmi látszik viszont.
A lyukas vödörbe azért kellett tölteni valamit - tapasztóanyag a számok közé: egy szerelmi drámát Réka, Koppány lánya és István között. Ezt részint néhány alig észrevehető gesztus jelzi a két szereplőtől, és több más, jól észrevehető a féltékeny Gizellától, aki dühében például heves zabálásba fog. Közben azért István és Gizella házasságának is meglesz a gyümölcse; ott van a végén Gizella karjában, pólyában a kis trónörökös.
A két Géza-ivadék (jut eszembe, Géza is él még az elején, áldását adja István és Gizella frigyére, majd átmenet nélkül meghal) harca sok sebből vérzik. A nép sebéből, elsősorban; dramaturgiailag azonban részint abból, hogy nézeteik sablonosak (Isten kontra Árpád vére, vö. haza és haladás, de merre, az isten szerelmére...), részint abból, hogy Szikora újszerű politikai szándéknyilatkozatának szellemében gyöngéden imádják egymást, és nem akarnának harcolni (vö. nagykoalíció).
Ez utóbbiból következik, hogy amikor Koppány lánya, Réka (Herczeg Flóra hangja a megszólalás után is csodásan emlékeztet Sebestyén Mártáéra) a csata után apja holttestéért könyörög a győztes Istvánnak (ez a jelenet sokkal inkább a szerelmi dráma része amúgy), akkor Koppány még él, mert a legvégén muszáj lesz neki baráti jobbot nyújtani Istvánnak a Himnusz hangjai előtt. A Himnusz még várat magára, amikor kivégzik.
Nemzeti történelmünk egyik legfontosabb eseményéből volt már felfokozott-felfűtött happening - a Királydomb volt a mi Montanánk, Woodstockunk... Lehet belőle populáris-zenés attrakció - lásd Szeged, és ami még jön. Szikora a Himnusszal azonban a nemzeti musicalre (lásd: nemzeti dráma) jelentette be igényét - hát ez nem lesz belőle. Marad a legenda.
A Himnusz meg mint színpadi zene kétségtelenül jelentős hatástartalékkal bír - bár ez épp nem színpadi zene jellegéből fakad. Valamirevaló rendező már nem biggyeszti az előadás végére: nyilvánvaló a szándék, hogy felállítsa a publikumot. Merthogy a publikum - korokon és rendszereken átívelő sajátossága ez neki - pavlovi reflexből áll föl, ha meghallja, feledve, hogy színházban van. Onnan tudni, ki a kritikus, hogy hányan maradnak ülve. Ezen az estén hárman voltunk. Rossz arány.
Szeged, augusztus 21.
