A rendes évi antidepresszánsadagom idén is gond nélkül érkezett: a jelenleg 15 tagú zenekar hibátlan koncertet adott, s ezt nem árnyékolta be a legfeledhetõbb tény sem, a nemrégiben csatlakozott, bizonyos határok között imponáló külsejû, és még bizonyos határok között sem igazán méltatható énekesi képességekkel rendelkezõ vokalista hölgy jelenléte.
A rajongótábor már a hangverseny kezdetekor együtt üvölti a szövegeket Snurovval, aki ez alkalommal a szokásosnál jóval kevesebbet beszél ki, ám a kézrõl kézre adott fekete gumicsónakon közlekedõ fiatalember eltûnését a sorok között õ sem hagyja szó nélkül. A showmanként (afféle döglött mikrofonként) alkalmazott, százötven kilós, kopasz, ukrán maffiózó imitátor Bareckij ezúttal csak két széket tör össze, de egyébként is fáradtnak tûnik: a "civilben" költõ rutinosan ugyan, de a tavalyi teljesítményéhez képest jóval kevesebb sörösdobozt csap szét a fején, mielõtt foggal tépné szét õket.
A masszív fúvósszekció tubása ugyan némi koordinációs kihívásokkal küzd, ám ez sem befolyásolja, hogy mindig a lehetõ legpontosabban lépjen be - ahogy a nagyzenekar egyetlen tagja sem hibázik, még a váratlan, a frontember diktálta tempóváltásoknál sem. Ez a pontosság kiválóan központozza azt a zenei és szövegvilágot, melyet a Leningrad képvisel, a vad, elektronikus alapokkal is operáló daráláshoz, az ellágyuló, orosz népzenére és a klezmerre épülõ slágerekhez, a ska-punk felhangokhoz szervesen illeszkedik a mat, a kõkemény orosz szleng a szövegekben.
A közel másfél órás koncert vége felé még eszembe jutnak a Life is Fuck elsõ sorai, "Hogyan lehetsz poéta, / nem errõl szól a nóta, / hanem a földi némber / hogy mind szuka, remember", a folyamatos ugrálásban egészen átnedvesedett pólómat feldobom a színpadra, késõbb elkapom az egyik dobverõt - a Leningrad után nem lehet más koncertre menni.
iWiW Világzenei Nagyszínpad, augusztus 13.
*****
