Társadalomtudósoknak való feladat volna felgöngyölíteni, hogy vajon mi is lehet a valódi oka annak, hogy 2008-ban, írd és mondd, negyvenezer ember zsúfolódott össze az Iron Maiden miatt a Sziget nulladik napján a Nagyszínpad előtt - és ez az egészen elképesztő lelkesedés persze nem csupán magyar jelenség, a Somewhere Back In Time turné az egész világon a szigeteshez hasonló, brutális nézőszámokkal zajlik idén február óta. És szó sem volt arról, hogy szimpla hetijegyes bámészkodók töltötték volna meg a teret: a HÉV-megállótól a sziget gyomráig körülbelül minden második ember Maiden-pólóban feszített, a Number Of The Beast refrénjét pedig mellettünk, azaz bőven a keverőpult mögötti sávban is (odáig voltunk csak képesek előrefurakodni húsz perccel a kezdés előtt a párolgó tömegben) lelkesen üvöltözte minden kedves fahangú nézőpéldány. A nosztalgiázó negyvenesek kézenfekvő teóriáját azonnal elvethettük, mert tinédzserből vagy huszonévesből egyértelműen többet lehetett látni kedd este.
A Maiden persze mindig is népszerű zenekar volt, jelenleg pedig a nyolcvanas évekbeli hőskorszakot felölelő programmal turnéznak: úgyszólván biztosra lehetett menni. Ráadásul, míg a borongós kilencvenes években a Black Sabbath volt a legtöbbet hivatkozott klasszikus metálzenekar, mára (a metalcore-divathullám és a tradicionális heavy metal visszatérése miatt) ismét az Iron Maiden a heavy metal zenekar. Mindez indokolna is kábé tizenöt-húszezer embert, a többiről a megfejtést a szerkesztőség címére várjuk.
A koncert a kivetítőkön villogó kedélyes életképekkel indult, rajongók rajonganak, Bruce Dickinson énekes/pilóta a zenekar magángépét vezeti (sajnos vívás közben nem mutatták, pedig a jeles metálhérosz állítólag számos alkalommal edzett már Csepelen is), majd második világháborús archív felvételek alatt Churchill beszél, és már bele is vágtak az Aces High-ba. Pár perc alatt kiderült, hogy az Iron Maiden ma is hibátlan koncertzenekar, az ötvenes zenészek nem csupán nagynevű kortársaikat erősen megszégyenítő lendülettel, az óriási színpadon állandóan ide-oda szaladgálva játszottak megállás nélkül két órán át, hanem feszesen, precízen és érzéssel is. Egy rockzenekar energiájának mindig a dobos a kulcsa, és a Maidennek szerencséje van, mert rettenetes biciklisnadrágjában Nicko McBrain fáradhatatlanul és bármiféle ingadozás nélkül csépelte végig a programot (mellesleg az övé a rocktörténet legdurvább orrformája: egy roppant széles és legalább ennyire lapos szaglószervet képzeljenek el, afféle horizontális Cyrano-parafrázist). A zenekar immár évek óta három szólógitárral játszik, aminek túl sok értelmét nem láttuk, pláne, hogy Janick Gers sokszor inkább gitárjának levegőbe hajításával szórakoztatta a közönséget rendes játék helyett (miközben a Murray-Smith duó lelkiismeretesen alapozott), ugyanakkor a többiekénél koszosabb, rakendrollosabb gitárszólói végül is jót tettek az összképnek. Egyedül Bruce Dickinson nem teljesített száz százalékon: noha minden hangot magabiztosan és pontosan énekelt ki, érezni lehetett, hogy (feltesszük, a hosszadalmas turné miatt) sokszor szándékosan visszafogja magát; különösen a legendás magasaival bánt ezúttal óvatosan.
Ami a koncert hangzását illeti, az valami egészen rémes volt: Steve Harris emblematikusan csattogó basszusgitárját leszámítva minden hangszer legalább három fokkal halkabban szólt a kelleténél, a hangkép maszatos volt és össze-vissza módosult, így aztán várakozásainkkal ellentétben nem a roppant slágeres refrénnel bíró, tempósabb és sűrűbb 2 Minutes To Midnight vagy a Wasted Years hozták a legjobb pillanatokat, hanem a maga tizenhárom percével és témahalmozásával amúgy nem kifejezetten koncertre kitalált, kimértebb Rime Of The Ancient Mariner. Aztán volt még sok fény meg tűz és a B filmek összes ízléstelen, de romlott lelkünket persze prímán szórakoztató kelléke egy múmiaszerű, valamint egy űrharcos Eddie-figurával az élen. Csak az a kérdés, hogy vajon az aktuális számaival koncertező Iron Maident is ennyire élveztük volna-e?
Nagyszínpad, augusztus 12.
