Zene

>Hogyha egy zenekar évtizedekkel a felbomlása után - egy vagy akárhány koncertre - újra összeáll, akkor ritkán mutat egyöntetű lelkesedést a közvélemény. Vannak ugye a fanatikus fanok, meg vannak a fanatikus gyanakvók, a maguk bejáratott - "felmelegített főzelék", "kimerült invenció", "még egy bőr lenyúzása" satöbbi - sablonjaikkal.

Nyilván már az is egy mérce, hogy kit hívnak az ilyenhez, és ebben a nagy nemzetközi nekiveselkedéssel készített szkeccsfilmek a világválogatotthoz hasonlítanak: a hazai pálya vélt vagy valós legjobbjai (vagy azok, akik épp ráértek) állnak össze egy alkalomra, és igyekeznek nem kifáradni, miközben azért szolgáltatni is kell valamit. Ezúttal húszan alkotják a keretet: magas szám, talán könnyebb is lenne felsorolni mindazokat, akik ebből a körből most kimaradtak.

"Ekkor valami fehéret látott mozdulni az ólak mellett. Vuk lehasalt, mert a fehérség közeledett. Lehunyta szemét, és tudta már, hogy Nyau lépeget feléje. Gondolkozott: megfogja-e? Nem csap-e lármát a macska, aki ugyan félt a rókától, de a veszély néha vakmerővé tette, és karmai ilyenkor gyorsak voltak, mint Zú, a fényes hátú bogár, ki a napsugárban táncol.

A huszadik század tekintélyes része egyetlen lidérces rémtörténet - ennek a tényekkel megalapozott közhelynek a megéneklésére vállalkozott új könyvében Munkácsi Miklós, ám a Lantos család hányattatásainak históriáját tárgyaló mű furcsamód mégsem az említett epocha világháborús népirtásokban és diktatórikus esztelenségekben dúslakodó kegyetlenségeit teszi érzékletessé az olvasó számára, hanem inkább a szerző mesteremberi vonzódását az öncélú erőszakosságok és a naturális részletek ábrázolása iránt. Nem kétséges, Munkácsi Miklós valósággal új értelmet adott a rémregény fogalmának, amikor hősét, a jóravaló, kétkezi zsaroló- és briganticsaládból származó Lantos Rudolfot botcsinálta, de egyszersmind következetes bosszúálló sorozatgyilkosként végigkísérte a II. világháborún, majd a Rákosi-korszakon, el egészen 1956-ig.

Sok nemtudás szükségeltetik - és persze sok más egyéb is - ahhoz, hogy jól érezze magát a néző a Vígszínházban, az Eszenyi Enikő rendezte Figaro házasságán. Sokat segít például, ha lövése sincs arról, hogy Beaumarchais darabjában "cucc" van; vagyis valami, amiről szól. Kapóra jön továbbá, ha kedveli a színházi "mcdonalds"-kaját: darált hús, puha zsömle, hagyma és kecsöp. Nem árt, ha hullafáradt, és az sem, ha az agyát otthon felejtette: gondolkodni itt nem kell, picit sem.

8 kis kritika

Porból, annyi bizonyos, vagy legalábbis alighanem, de íme, itt van egy markánsnak éppenséggel nem nevezhető állítás arra nézvést, hogy porrá is leszel - s veled minden összeesküvés-elmélet: ugyancsak alighanem. A porhintés pedig homokanimációvá.

A "testvérek" legújabb (amúgy már a tavalyi filmszemlén bemutatott, s ott díjat is nyert) filmje alighanem hasonlóan vegyes érzelmeket kelt majd a bátor mozinézőkben - lesz, aki egy az egyben felejtené el a nyolcvanperces élményt, mások pedig egyszerűen képtelenek lesznek kiverni a fejükből a Lassú tükör néhány kivételesen erős jelenetét.

Színész és szöveg - valahogy ez mutatkozik közös nevezőnek a Radnóti Színház két legutóbbi bemutatóját látva. Más aztán semmi. Tán még a vitriol: hiszen Oscar Wilde Bunbury című darabja vitriolos komédia, Ingmar Bergman Rítusa pedig ugyancsak vitriolos dráma.

8 kis kritika

A svéd In Flames egyike a modern metálzene kevés stílusteremtő bandáinak; még a kilencvenes évek első felében hozott létre egy műfajt, aminek azóta se nagyon van rendes neve, inkább csak székhelye, Göteborg után emlegetik. Ha pár évtizeddel ezelőtti példát kéne mondani, az In Flames hajdan kissé death metálos, de annál sokkal dallamosabb zenéjével olyan hatással volt a súlyos gitárzenékre, mint a maguk idejében és körülményei közt a Metallica vagy a Slayer. Igen jogos lenne tehát az elvárás, hogy egy ilyen zenekar inkább oszoljon fel, mintsem hogy elinduljon az önmaga paródiája felé vezető dicstelen, meredek és nyálkás úton (igen, a Metallicának is szólhatott volna valaki).

Amíg Nagy-Britanniában és a világ java részén 2004 volt a nagybetűs indie-forradalom éve (tudják, Franz Ferdinand, Interpol, Maximo Park és bajtársaik), addig nálunk csak erős fáziskéséssel, 2007-ben alakulhatott ki végre egy masszív, fiatal, karcos és gitárcentrikus zenekarokat felvonultató színtér. Mellőznénk a megszokott tiszteletköröket, hogy ezek az alakulatok a nemzetközi fesztiválokon is megállnák a helyüket, meg hogy most tényleg itt a lehetőség csatlakozni a nemzetközi popzene véráramához, inkább szimplán örüljünk annak, hogy van nekünk is egy sokszínű indie "garázsunk", amelyből egyre több zenekar tolat ki bemutatkozó anyaggal. Tavaly a fővárosi zenekarok jöttek ki első lemezzel (The Moog, EZ Basic, Hangmás), idén tavasszal három vidékről indult zenekar debütál.

Azzal a nagyeszű sajtóssal, aki a Zdob si Zdubot a moldáv Red Hot Chili Peppersnek aposztrofálta a programajánlóban, szívesen elbeszélgetnék arról, hogy ha egy zenekarban a gitáros pontosan ugyanolyan idióta sapkát hord, mint John Frusciante az Under The Bridge klipjében (meg Czutor Zoliék még a korai Nyers-időkben), attól még nem feltétlenül muszáj ekkora állatságot írni. Természetesen aztán mindenhol így írták körül őket, pedig ezek a moldáv arcok saját maguk bírták a legjobban definiálni jó pár lemezzel ezelőtt a saját stílusukat.

Anna Gavaldával három éve a Ludwig Múzeum felolvasóestjén is összefuthatott az ember, de azoknak, akiknek kizárólag filmekből áll a világ, csak most esett le, hogy echte hírességet szalasztottak el, ha nem voltak jelen az eseményen. A népszerű írónő nálunk is megjelent regényéből Claude Berri, a papa mozijával többször is jó okkal hírbe hozott, veterán filmszakember készített könnyed csuklójú, ízléses feldolgozást. Nem a lélek sötét bugyraiban kutakodunk, pedig éppenséggel lenne miben, ha valóban kíváncsiak lennénk, mitől olyan szomorkásak a vásznon megforduló ifjak: a csont-bőr - egyesek szerint anorexiás - takarítónő, a lánynak rendelt morózus szakács és az arisztokrata származását egy utazó étkészletben őrző, csetlő-botló harmadik.