Hamvai Kornél Pokol címû színdarabja az angol kamaradrámák vérrokona - talán ez indokolja, miért játszódik valahol Londonban, angol szereplõkkel. Hamvai, ha nem is kiválóra, de jelesre vizsgázik dramaturgiából: fogott egy viszonylag egyszerû alaphelyzetet (egy szétment pár jó idõ után újra találkozik, hogy végleg lezárják, egyúttal megbeszéljék a szituációt); az egyik szereplõnek remek jellemet teremtett (a fõszereplõ Ötvös András karakterérõl lehetetlen eldönteni, mennyire flúgos, az-e egyáltalán, s ezt a színész nagyszerû alakítása csak megerõsíti), és alaposan megbolondította a környezetet is (a felsõ, úgy tûnik, tényleg flúgos szomszéd minden lépése lehallatszik). Mindehhez persze csak cseppenként adagolja az információkat, hogy egyre nehezebb legyen eldönteni, ki volt kegyetlen kivel a férfi és a nõ közül, kinek lehet igazat adni (persze: nyilván egyiküknek sem); s nem rest minden szereplõ jellemét - még a fenti szomszédét is - más megvilágításból is megvizsgálni. A kérdéses párkapcsolati helyzetet, melyben ugyebár lehetetlen egyértelmûen állást foglalni, s ezáltal gyakorlatilag feloldhatatlanná válik, Hamvai még jól le is tudja zárni egy fél- vagy negyedabszurd momentummal. Egyszóval: a zsáner minden eleme legalábbis a helyén van, ha hatalmas katarzis nincs is.
Mindez különösen örömteli, mert a kellõen alázatos, mégis egyáltalán nem szürke darabbal Hamvai leiskolázza nem egy kor- és pályatársát; azáltal, hogy nem próbál mindenáron forradalmian újat nyújtani, sikerül sokkal hihetõbbre, életszerûbbre és így hatásosabbra írnia a poénjait (melyek tálalásában megint csak Ötvös viszi a prímet - szemrebbenés nélkül vált át nagymonológból kisstílû küzdelembe a fenti lakóval, a szintén emlékezeteset alakító Zrinyi Gál Vincével) és dialógusait, ötletesebbé szereplõit (a pizzafutár Tóth Simon Ferenc kis szerepben is feltalálja magát). Csak még egy hangyányit kéne feledhetetlenebbnek lenni, hogy meglegyen mind az öt csillag.
Kovács Bálint
Merlin Színház, április 20.
****
Kelemen Károly: Protézisfestmények Kelemen a hetvenes évek közepén kezdte pályafutását, s már korai mûvein is a - Picasso kései alkotásai által is inspirált - posztmodern egyik sajátos, egyedi nyelvû változatát, a klasszikus és az avantgárd/neoavantgárd mesterekkel folytatott mûvészi párbeszéd-formát valósította meg. Teddy, a kis játék mackó, híres mûvének, a Vasaló macinak a modellje úgy "jár-kel" a neokubista és -futurista képterekben és idézetek között, mint látogató a modernizmus virtuális képtárában, kisajátítva és a maga képére formálva az egyetemes mûvészettörténet képi toposzait.
Az 1978-ban készült fotósorozatban pózoló modellek testére vetül egy-egy kortárs mû vagy esemény fotója (a balkonról kiugró Yves Kleinre, egy felháborodott nézõtõl éppen felpofozott Beuysra). A fény-árnyék hatásokat maximálisan kihasználó fényképek egyszerre a kelet-közép-európai léten megszûrt átiratok, felülírások, és lenyomatai a nyugati mûvészettel folytatott (akkoriban erõsen korlátozott) párbeszédre vonatkozó határozott igénynek.
Az 1984-es, szintén fotóalapú, de már vászonra nagyított sorozat egyrészt az antikvitás torzóként ránk maradt emlékein, másrészt az antik elõképeket felhasználó szecessziós táncmûvészet dokumentumain alapul, s a szaggatott, túlhajtott ecsetvonások és a képekbe festett új elemek megsemmisítik az eredeti fennköltségét: egy istenalak a békakirálylánnyal cseveg, a táncos szájából kígyó tekergõdzik elõ. Az irónia a harmadik, 1998-ban készült kollázssorozatban tetõzik, ahol a kiindulópontot, az ikonikus festmények reprodukcióit vagy a meztelennõcis magazinképeket érzékien dús virágmotívumok fonják körül: a felhasznált képfragmentumok elvesztve jelentésüket kiüresednek, dekorációs elemmé válnak. Az egynemû sorozatokat pedig kiegészíti néhány vidám applikáció, a talált képbe ragasztott fókás matricák vagy az üvegszemû Petõfi - a macilelkûek nagy örömére.
- dck -
Memoart, Bp. V., Balassi Bálint u. 21-23. 1. emelet, nyitva május 1-jéig
*****
Operett! Operett? Noha a mûfaj mindmáig egészséges szívhangokkal rendelkezik, s ilyesformán még aligha kell a defibrillátorért szalajtani, azért feltétlenül üdvözlendõ a kísérlet, amely az operett slágereit más zenei világokkal és közlésmódokkal ojtaná. Fontos e bátorító helyeslést elöljáróban nyomatékosítani, ugyanis a Böhm György észrevehetetlen rendezésében színre került koncert korántsem érvelt oly meggyõzõen választott célja mellett, mint azt elõzetesen reméltük. Ha eddig nem sejtettük volna, most rájöhettünk például, hogy az átiratoknak nemcsak technikai, de esztétikai korlátai is vannak: a Jaj, cica dobokon vagy a My Golden Baby rezeken felette kevés örömöt kínál a hallgatónak, Offenbach az orgonán pedig egyenesen kettõs blaszfémiának tetszett, tiszteljük bármennyire is Fassang László mûvészetét. A másik zavaró tényezõnek a teliszájas allûr bizonyult, amit sajna az autentikus népiességgel próbálkozó Palya Bea produkciójában éppúgy felismerhettünk, mint a Kicsike vigyázzon rapváltozatában. A tódított irónia megannyi széles grimasza is csak spilázás, semmi több, még ha közben Péterfy Bori gondos leltárt is tart mûvészi eszköztárának "kemény, de nagyon penge csaj vagyok" felcímû részlegében.
Balogh Kálmán és cimbalmosai, a Trio Midnight vagy a Dohnányi Cigánybáró-átiratát zongorázó Zsoldos Bálint mindazonáltal szerzett néhány kellemes percet, s a Hot Jazz Band is elboldogult Ábrahám Pállal. (Ámde csodálkozhatunk-e azon, hogy Ábrahám zenéje megél egy jazz band elõadásában?) S a mûfaj életerejét jelezve fellépett Rálik Szilvia, a hagyományos, de sikkes primadonna, és Vadász Zsolt, a telivér, bár kissé faragatlan bonviván. És itt volt az Adagio nevû legényformáció, amelynek háromfõs tagságából - ha jobban meggondoljuk - ugyancsak kitelne még vagy másfél operetthõs.
László Ferenc
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 20.
***
A szem A vak asszony visszanéz - kezdetû viccbõl film lett, de ez a kisebbik baj, mert ha tehetnénk, mi is szívesen forgatnánk akciófilmet Pistikérõl és az õ anyukájáról. Fõcím, zene indul, Pistike (Shia LaBeouf) képen kívül nyafog, hogy õ nem akar Amerikába menni, mire a mama (Meryl Streep meggyõzõ alakítása) gyorsan letorkolja, hogy ne beszéljen hülyeségeket, inkább ússzon tovább. A baj csak az, hogy ennyibõl a játékfilmidõ egyezményesen elfogadott minimumára se futná, pedig olyan jól indult minden, épp csak a következõ másfél órát kellene valahogy kibekkelni. A szem készítõi kibekkelték, és ezzel kis híján sporttörténelmet írtak. Hõsnõnk, a vak leányzó percek alatt új szaruhártyát kap (nem a sarki vegyesboltban, hanem egy mûtõnek berendezett stúdióbelsõben), és innentõl kezdve azt játsszuk, egészen a végkifejletig, hogy új szemével válogatott szörnyûségeket vizionál. És ezt nem is hagyja abba, amíg az említett szaruhártyák elõzõ tulajdonosa holtában meg nem nyugszik, addig viszont állandósul a szellemjárás a hölgy utolsó divat szerint berendezett nappalijában. Csoda-e, hogy a sok hidegrázás közepette a hegedülés sem nagyon megy neki, ami nem csak azért sajnálatos, mert fontos koncert van kilátásban, hanem azért is, mert nincs is annál szórakoztatóbb, mint amikor egy hollywoodi szupermodell vak hegedûmûvésznõt játszik. Színészileg a vakságba és a hegedülésbe külön-külön is könnyû belebukni, de a világszép Jessica Alba halált megvetõ bátorsággal készült a szerepre. Többek között az új-mexikói Vakok Intézetében és számos hegedûóra alkalmával.
- kg -
A Budapest Film bemutatója
**
Einstürzende Neubauten Ahhoz képest, hogy három éve az Einstürzende Neubauten Búvár Kund módjára lékelte meg és süllyesztette el az A38-at (azóta persze kiemelték és helyreállították) azzal az idegbeteg katarzisba hajló zajblokkal, ez alkalommal annyira visszafogták magukat, hogy sokan (nagyon sokan, teszem hozzá csendben: csurig tele volt a hajó) - köztük én is - még a zenekar elsõ levonulása elõtti percekben is vártunk valami olyan idegborzoló tételt, ami annyira hírhedtté tette a németeket úgy a nyolcvanas évek elején-közepén. Természetesen hiába. Most vagy az van, hogy a Nick Cave mellett töltött húsz évbe öregedett bele ennyire Blixa Bargeld, az Einstürzende Neubauten agya, vagy a hírek szerint ezen az estén rögzített koncertlemez megvásárlóit nem akarta a zenekar terrorizálni, mindenesetre ezúttal azok a késõn érkezett Neubauten-rajongók érezhették magukat a mennyországban, akik mondjuk a Sabrina klipjétõl és a Silence Is Sexy lemeztõl fogva ismerik a csapatot. Az õshívek meg álltak, és egy-két vehemens "Speed up!" felkiáltás kíséretében vártak azokra a pillanatokra, amik az istennek se akartak elérkezni.
Ettõl eltekintve (meg még attól talán, hogy egy ilyen jellegû koncerthez nem annyira egy csurig tömött hajó, hanem inkább valami színházterem passzolna; ez fõleg akkor jutott eszembe, amikor minden harmadik két méteren fölüli embert el kellett lökdösni magam elõl, hogy lássak valamit) a Neubauten továbbra is majdnem tökéletes zenekar. Az utolsó három lemez nyugisabb, itt játszott tételei a maguk melankolikusságával úgy hatottak, hogy ha Blixa Bargeld nem konferál a maga sajátos angolságával olyan vicceseket, amilyeneket, akkor borítékoltam volna, hogy az A38-ról szabadult tömeg jó része kollektíven öli magát a Dunába. Még a ráadás elõtti kártyahúzós-dalválasztós ökörködés alatt is vártam, hogy elõvesznek valami horzsolóbb darabot, de nem - a kötelezõ depresszióadagunkat viszont így is megkaptuk.
- vincze -
A38 hajó, április 16.
****
Othello kommentárok Üdvös volna, ha egy ismeretlennek nevezhetõ gárda - esetünkben a Kompánia Színházi Társulat - új produkciója szinopszisában vagy ismertetõlapján ott szerepelne, hogy táncszínházi elõadásról van szó; vagy legalább nem "rendezõ" szerepelne rajta, hanem koreográfus (Debreczeni Márton). Nem tesz jót ugyanis egy háromnegyed órás elõadásnak, ha a nézõnek az elsõ tíz percben azon kell töprengenie, vajon táncos bevezetõt lát-e, vagy pusztán csak félreinformálták. Ahogy az sem szerencsés, hogy mind a cím, mind a szinopszis túlontúl erõs támpontokat kíván nyújtani a látottak értelmezésében - bizonnyal jobb volna, ha nem próbálna mindvégig gúzsba kötni a kérdés, vajon mi köze van a táncnak az Othellóhoz.
Az Othello kommentárok sokszor láthatóan Bozsik Yvette-bõl táplálkozik, megannyi ötletének jó része sajnos nem elég kiforrott; ezek inkább zabolátlanul széttartanak, mintsem hogy egy jó rendezõi koncepció összefogná és az elõadás javára fordítaná õket. Temérdek szimbólum használata marad megmagyarázatlan, megindokolatlan, s ezek néha ráadásul el is ütnek az addig megismert, nagyjából egységes képtõl - mintha a történetmesélés (amely egyébként sem biztos, hogy a legjobb forma egy ilyen, hangulatban erõsebb hatást létrehozni tudó társulatnak) dramaturgiája megmaradt volna a rendezõ fejében; kívülrõl nézve a részletek még annyira sem egyértelmûek, mint amennyire az elvárható volna. A történet egésze pedig megmarad a felszín közelében: semmivel sem mond el többet férfiról, nõrõl és párkapcsolatról, mint amit oly sokan - sokszor épp Bozsik Yvette-ék - elmondtak már.
Mindezzel együtt sem tûnik rossznak, zavarónak, teljességében elrontottnak vagy épp dilettánsnak az Othello kommentárok - pusztán "csak" túl keveset ad a nézõnek, s túl sok még a (gyerek?)betegsége egy igazi élményhez képest.
Kovács Bálint
Szkéné Színház, április 19.
*** alá
Duffy: Rockferry A bájos walesi dalos pacsirta eddigi pályafutása úgyszólván álomszerûnek mondható: Aimée Anne Duffyként született a határozottan egzotikus hangzású (Pendragon legenda-rajongók számára pláne ismerõs) Gwyneddben, húszévesen (2004-ben) jelentette meg elsõ walesi nyelvû EP-jét, rajta olyan izgalmas címû folkdalokkal, mint a Dim Dealltwriaeth vagy a Cariad Dwi'n Unig. A következõ évben két szám erejéig közremûködik a Mint Royale albumán, hamarosan feladja ígéretesen bontakozó pincérnõi és halárusi karrierjét, s teljes erejével beleveti magát a popbizniszbe. Megismerkedik az ex-Suede-gitáros Bernard Butlerrel, aki hozza magával régi alkotótársát, David McAlmontot - hamarosan egész kis csapat gyûlik köré (említsük meg feltétlenül a producer Jimmy Hogarth-ot), s szépen, lassan kialakul a már csak Duffyként szereplõ dívajelölt alapvetõen retrós imázsa és repertoárja. A listákat robbantó elsõ sláger (a szinte klaszszikus rhythm & blues Mercy) és a szintén number one album (azaz a Rockferry) nyomán azután feltárulnak a zenei források: mindenekelõtt a hatvanas évek soulja, melyet meglehetõs tisztelettel revitalizálnak a szerzõk - Duffyt pedig hol új Amy Winehouse-ként emlegetik, hol meg Dusty Springfieldhez hasonlítgatják (ami inkább idegesítõ, mintsem megtisztelõ). A kötelezõ hype-on túllépve a végeredmény egy épkézláb, egészséges, hallgatható és önéletrajzi elemekben gazdag dalokat rejtõ album, Duffy hol finoman érdes, hol meg álomszerû hangja pedig minden igényt kielégít. Valószínûleg nem a Rockferry fogja forradalmasítani a popzenét, viszont remélhetõleg csupán elsõ állomás egy igencsak ígéretes énekes pályafutásán.
- minek -
A&M/Universal, 2008
****
A róka és a gyerek Szép nagy ház a hegyekben, áll az erdõben egyedül, abban lakik egy kislány, helyes kis pulykatojás, a szüleit nem is látjuk, néha csak a hangjukat hallani - van még egy vadász, annak is inkább a puskája: mennek a rókára. Ember és róka, soha nem is jöttek ki egymással (lásd még a Kis Vuk hétvégi nézettségi adatait). De az egyiknek sikerül mégis. Mit gondolnak, a kislány vagy a vadász barátkozik össze a rozsdással? Tél van, megyünk a kislánnyal a rókanyomon, hideg van cudarul, de õ énekel, a természet pazar. Hiúz kergeti szuperközeliken a rókát, dzsalnak ezerrel, pim, pam, pam, róka a lyukban van: reszket, didereg, vacog - a dombtetõn üvöltenek a farkasok. A kislány megrémül, szalad és elesik a hóban. Máskor fa tetején ül, sípot farag. Közelrõl látunk sünt, madarat, hernyót, ami lepke lesz, tájat, folyót, szakadékot, barlangot, hegyet, továbbá patakparton pipitér, róka szava sokat (sok kicsit) ér: összebarátkozik állat és gyerek. S kerekedik valami helyes kis hercegi antitézis; hogy szelídítsed meg a nénikédet talán. Aztán találkozás a régi szerelemmel, csak véres a torka. De nem ennek a francia filmnek (rend.: Luc Jacquet), ennek nincs semmi baja, kicsit olyan, mint amilyenekre azt szokás mondani, hogy régen voltak ilyenek, a Lobo, a farkas vagy a Nikki. Szép dolog a természet, még szebb a nosztalgia - régen sem voltak ilyen filmek, az említettek is másmilyenek szerencsére. Én nem akkor bírtam legjobban, amikor olyan volt, mint a legjobb természetfilm, hanem akkor, amikor olyan volt, mint egy bármilyen rajzfilm: mentek benne a horizonton.
- ts -
Forgalmazza a Best Hollywood
****
