Ami engem illet, nem bonyolódnék hitvitákba, egyrészt, mert izgat a nosztalgia, másrészt meg még inkább izgat az a kényszer, amikor hátra kell fordulni, szembemenetelni, hogy elvarródhassanak azok a szálak, amiknek elvarródniuk muszáj.
Eric Burdon és a War története szerintem ilyen.
Az 1941-ben Newcastle-ban született Eric Burdont elsősorban az - 1962-ben Alan Price-szal együtt alapított - Animals énekeseként tartja számon a történelem. Csakhogy 1965-ben Burdon és Price összeveszett, s akkor Price megint összehozta az Alan Price Combót, Burdon pedig újraszervezte az Animalst. Előbb Eric Burdon & The Animals, majd Eric Burdon & The New Animals néven futottak, főleg Los Angelesben, ahol Burdon színészi karrierről is álmodott. De Hollywood nem jött össze, sőt 1969 végére a zenekara is szétesett.
Az új kísérők után szimatoló Burdonnek a producer Jerry Goldstein ekkor mutatta be a Night Shift zenekart. Ez a (korábban The Creators néven működő) társaság két dologgal is kitűnt. 1. Nem létezett olyan fekete stílus, amit ne tudott volna istenien játszani. (Mit mondjak, Otis Redding is őket akarta kísérőül, még jó, hogy az ifjú Lonnie Jordant nem engedte az édesanyja, mert különben 1967-ben azon a gépen végezték volna, amelyik Reddinggel lezuhant.) 2. A Creators (1968-tól: Night Shift) ugyanakkor más volt, mint a legtöbb felkapott rhythm and blues, soul- vagy funkyzenekar, tudniillik Los Angelesnek abban a Compton nevű negyedében cseperedett fel, ahol a legmasszívabb latin kommuna élt, s ez súlyosan meghatározta a dallam- és ritmusvilágát.
Egy szó mint száz: 1969-ben Burdon és a Night Shift összeállt. Burdon hozott egy dán szájharmonikást, a Night Shift pedig felvette a War nevet, amire mégiscsak jobban kellett figyelni, hiszen azokban a Vietnammal terhelt években nem a "háború", hanem a "béke" volt a bevett szlogen.
Mindössze pár hónap kellett, s az Eric Burdon & War 1970-ben háromlemeznyi anyagot vett fel. A szimpla Eric Burdon Declares War és a dupla The Black Man's Burdon egyaránt korszakos remekmű lett, s hogy rádióbarát slágerként csak a Spill The Wine terjedt, annak az egyedüli oka az volt, hogy tíz-tizenöt perces darabokkal operált.
1970. szeptember 16-án Ronnie Scott londoni klubjában játszottak, s akkor beszállt hozzájuk Jimi Hendrix is. Ez volt az utolsó fellépése, másfél nappal a halála előtt. Hendrix és Burdon nagyra tartották egymást, Burdont szörnyen megrázta a hír: a mai napig ez az első számú magyarázat arra, hogy 1971 februárjára - az Eric Burdon & War második európai turnéjára - hirtelen besokallt a sóbiznisztől, összeomlott és kiszállt.
(A War meg, ugye, végigcsinálta nélküle, már csak azért is, mert "párhuzamos" pályafutásra épített eleve. Az első, 1971 májusában megjelenő War-lemezt még akkor vették fel Burdon nélkül, amikor egyébként még együtt voltak - Burdon tudott róla, nem bánta.)
Jóval később, 1977-ben Love Is All Around címmel még kijött egy kiadatlan felvételeket összegereblyézett csokor, de ezen a szerencsétlenül megszakadt történeten az már egy öltést sem igazított.
És akkor egyszer csak, 2007 őszén, a Burdon dolgait intéző Live Nation ügynökség bejelentette, hogy 2008. április 21-én a londoni Royal Albert Hallban az Eric Burdon & War egy alkalomra összeáll.
Te jó isten...! - lestem én ott este, s mintha az életem első koncertjére látogattam volna, úgy borzongott a hátam.
Pedig még csak a War tűnt fel. Ez a War már nem úgy néz ki, mint a harminc-harmincöt évvel ezelőtti - abból a gárdából már csak a billentyűs-énekes Lonnie Jordan a régi -, de éppen úgy szól, derült ki a The World Is A Ghettóból. Érdekes, gondoltam, hogy ilyen hosszú "intrót" választottak Burdon elé, pedig nem, még egy jó ideig elő nem került. Már-már ráncolni készültem a homlokom, mint akit az asztal körül kergettek, ha nem egy fél tucat War-klasszikussal időz, köztük a The Cisco Kid, a Why Can't We Be Friends s a Get Down... Ja. Koncert a koncertben, s most már nem mondhatom, hogy úgy dobom fel a bakancsot, hogy még War-koncerten sem voltam...
Aztán végül Burdon is betoppant, csak-csak, és onnantól még két óra...
Míg a War hangja olyan maradt, mint a fénykorában, Burdonnek kimondottan kedvezett az idő: ami ebből az apró, fehér hajú emberből dől, az a kristálytiszta hegyomlás maga. Az több mint elképesztő. Amúgy meg: nem mondom, egy-egy váltáson olykor érződött, hogy az első koncertjük ez harminchét év hallgatás után, de különben nincs duma: bármiféle zavaró körülmény nélkül, pontosan azt kaptam, amit úgy lehetett várni: szépen, a The Vision Of Rassan, a Mother Earth, a Tobacco Road, a Spill The Wine, a Spirit, a Paint It Black, ahogy a csillagok az égen.
Na és a ráadás.
A ráadás egészen különleges volt, még akkor is, ha nehéz elképzelni Burdon-koncertet A felkelő nap háza nélkül. Csak hát most a Warral... És ha már itt tartottunk, az ugyancsak Animals korabeli Don' Let Me Be Misunderstood sem maradhatott el, ezúttal reggae-sre véve, s megtűzve a Slippin' Into Darkness című War-durranással.
Hát így. Amiről nem lehet beszámolni, azt hallgatni kell. Az Eric Burdon & War-lemezeket - ehhez a koncerthez passzintva - most újra megjelentette a Rhino. Tessenek csak belekóstolni, nincs mitől tartani. Nem öregedett egy hangot sem ez a muzsika. A rhythm and blues, a pszichedelikus rock, a latin zene és a funky közös nevezőjén ez a csúcs, időtlenül.
London, Royal Albert Hall, április 21.
