Zene

Vészjóslóan kattog az írógép, kerekedik a történet: először még csak afféle kamaszos írásmű, de a szerző - serdülő úrilány vidéki kastélyban - hamar rátalál a főtémára. Elég egy óvatlan pillanatban kinéznie az ablakon, és már benne is van élete regényében, melytől, amíg csak él, nem szabadulhat. Az ő szerepe az áruló lesz.

Mi különbözteti meg a színészt a fodrásztól? Nem mindegy? Esetünkben kétségkívül nem, bár a választ így is szívesen megspórolnánk. Hacsak nem a frizurája. Így, vagy valahogy máshogy van ez a szimpátiakeltéshez fűződő viszonyukkal is. Ki bánja, ha a zseniális figaró egy kiállhatatlan tuskó, ha a költeményével lenyomom az öszszes csajt a reklámügynökségen?

Nekem speciel mindeddig mérsékelten tűnt föl, hogy ebben a Dürrenmatt-darabban a sztori több volna, mint puszta illusztráció a jókora lólábnyi tanulsághoz: nincs olyan, amit egy közösség (az egyes ember és az emberek összessége) pénzért meg nem tesz. Van az a pénz, ahogy a vicc poénja mondja.

Mindazokat, akiket nem hagy érintetlenül a kultúra marketingjének logikája - és melyikünk ne kapna belőle mindennap leckét? -, aligha éri váratlanul, hogy A szépség történetének néhány éve megjelent kötetét most A rútság története követi. Így kerek a világ. Az már fogósabb kérdés, hogy mi jön ezután, lesz-e folytatás. Túlfutott-e már világunk ezeken a fogalmakon, s ha igen, hol tartunk, és hogyan tarthatunk lépést a művészettel? De ne szaladjunk ennyire előre.

Séllei Nóra könyve személyes vallomás. De egyáltalán nem kell tőle elérzékenyülni, pontos, polemikus és élces könyv. Az itt és most jegyében született, s ezért nem kívánja senkinek sem előírni, hogy a jövőben szeresse a feministákat. A szerző feminista, nem kétséges, a feminista irodalomtudomány egyik hazai képviselője, egy kelet-magyarországi egyetem docense, s ennélfogva jól tudja, mert a bőrén tapasztalta, hogy épp elég problémája akad annak, aki ezt kijelenti magáról, legyen az illető akár férfi, akár nő.

8 kis kritika

Már Bujdosó János négy éve megjelent ábrándos filmzenelemeze, A szabadság sárgája - Yolk of Freedom is az egyszerű, nyitva hagyott dallamok, a mögöttük felsejlő tágasság miatt tetszett. Akkor még csak alakulóban volt a Chakra Hacker zenekar - részleges átfedésben a Pop Ivan együttessel. Azóta kül- és belföldön is eleget koncerteztek ahhoz, hogy ne ismeretlenként kelljen fogadni az első lemezüket.

E projekt visszhangja minden bizarr vonásánál különösebb. Pontosabban a visszhang hiánya az: az A Purge Of Dissidentsről jobbára hallgattak a számottevőbb szaklapok, holott a tavalyi év egyik legambiciózusabb vállalkozásáról van szó az experimentális rockzenében, melyben együtt kavar Tom Hazelmyer, David Yow (ex-Jesus Lizard), Grant Hart (ex-Hüsker Dü), Jon Spencer és a fiúk a Melvinsből - inkább a tegnap hősei, mégis: csupa fajsúlyos személyiség, az amerikai noise klasszikus korszakának vezéralakjai.

Óvatosan kell bánni a "progresszív" jelzővel a rockzenében. A szó hordoz magában valami ködös, semmitmondó és álmatag tartalmat, melynek hallatán nem az előremutató, újító zenére aszszociálunk, hanem meglett családapák muzeális Jethro Tull- vagy Yes-lemezeire, és a mára kissé avíttas gitármaszturbációkra. Az elmúlt években a zenei szaksajtó ráadásul rongyosra koptatta, és a "progresszív rock" inkább gyanúsan lesújtó, mint magasztaló jelzős szerkezetté korrodálódott.

Vietnamban nincsen drogprobléma. Nincs hát, jut mindenkinek - állította búcsúbeszédében a Jó reggelt, Vietnam! pergő nyelvű hadi dj-je. A lemezlovast látszik igazolni Frank Lucas karriertörténete is: a kérdéses úriembert a jó minőségű vietnami heroin tette naggyá, és valami hasonlóban utazik Ridley Scott mozija is, amely minden kegyetlenkedésével együtt is igen előnyös színben ábrázolja a vietnami háborúból hasznot húzó harlemi kiskirályt. Persze miért is ábrázolná másmilyennek; Scott filmje egy újabb szál piros szegfű az ismeretlen hollywoodi gengszter sírján: őneki adja meg a végtisztességet az Amerikai gengszter is.

Soweto, az apartheidellenes lázadás hajdani tűzfészke felszabadult, de nem lett belőle egeket karcoló világváros. A régi harcosok ma egyenruhában védik az új rendet, vagy drogterjesztő hálózatot működtetnek. Bongani forradalmár maradt. Áramgerillaként csap le a szegénynegyedekre, és visszaköti a díjhátralék miatt kikapcsolt villanyt.

Az Ahogy tesszük állítólag megbukott annak idején: majdnem húsz évvel ezelőtt mutatták be az ezerszemélyes Vígszínházban (ment harmincvalahányszor, látta harmincvalahányezer néző; nem csoda, hogy bárkivel találkozom manapság, mindenki úgy emlékszik: ő is köztük volt). Én súlyosnak tartottam és szerettem - ahogy egy kellemetlen és kényelmetlen társadalmi-lélektani mélyfúrást szeretni lehet.

Az idén nyolcéves fesztivál, mely voltaképpen egy nyitott pályázati rendszerrel működő verseny, jelentős szakmai fórummá nőtte ki magát, legalábbis erre lehetett következtetni a megjelent tömegből, a rangos összetételű zsűriből, meg abból, hogy Novák Péter konferált a megnyitón.

A Londonban élő művész munkáival Magyarországon eddig hétévente találkozhattunk, úgy tűnik azonban, hogy megtört az egyéni kiállítások (az 1985, 1992, 1999, 2006 évszámokkal tagolt) sorozata; a periodicitást 2007-ben felülíró székesfehérvári vetítések után a Millenárison most egy retrospektív jellegű filmbemutatót láthatunk. A húsz óriási képernyőn futó válogatott anyag megtekintése 6 órát vesz igénybe, s a filmek befogadását csak nehezíti, hogy mindezt állva kellene abszolválnunk.