Zene

Még egyetlen földönkívüli sem lépett senki emberfia tyúkszemére, ám máris nagy bajban az emberiség. Mert ha az amerikai tengerészgyalogosoknál úgy mennek a dolgok békeidőben, ahogy azt a film mutatja, az csakis azt jelentheti, hogy az amerikai tengerészgyalogosokat mind Hollywoodban képzik, annak a Michael Baynek a keze alatt, akinél a legegyszerűbb civil mozdulat is úgy fest, mintha attól nemzetek sorsa függne.

A leedsi Stateless négy évvel ezelőtt remekül összerakott, revelatív lemezzel mutatkozott be - azóta a Ninja Tune-hoz szerződtek, faképnél hagyta őket a zenekészítésben központi szerepet játszó Rod Buchanan-Dunlop, s felléptek mindenhol, csak nálunk nem. Az énekes-gitáros Chris James főszereplésével elkészült új lemezanyag hallatán nyilvánvaló: ezúttal nagyobbat akartak markolni, s még a korábbi dolgaiknál is változatosabb, izgalmasabb programot összerakni.

A kortárs amerikai bűnügyi regény, de talán érzékletesebb, ha thrillert mondunk, távolról sem gátlásos voltáról ismerszik meg, inkább az ellenkezőjéről: ha nem tartanának be bizonyos műfaji szabályokat, nyugodtan horrornak is hívhatnánk reprezentánsai többségét. S van még egy feltűnő közös vonása az újmódi iránynak: a gyerekek fokozott veszélynek vannak kitéve benne, nem ritkán a kárukra követnek el súlyosabbnál súlyosabb disznóságokat - másik gyerekek, de mégis inkább a felnőttek.

A londoni Noah & The Whale második, 2009-es albumának (The First Days Of Spring) ott a helye minden idők legjobb szakítós lemezeinek élmezőnyében, ráadásul sok más, hasonló témájú művel ellentétben ők nemcsak nyavalyogtak, hanem már a kiutat is próbálták meglátni. Konkrétan Charlie Fink frontemberről volt szó, aki Laura Marling énekesnővel való szakítását tárta akkor a világ elé.

A Moszkát család című, a varsói zsidóság közel negyven évét felölelő családregénye után 1955-ben jelent meg Singer harmadik kötete, A Sátán Gorajban. 1648 - a Bogdan Hmelnyickij vezette kozákfelkelés ideje - pusztító év volt a lengyelországi kis zsidó település, Goraj számára is.

Emlékeznek a pszichiáter pszichiáterére, dr. Elliot Kupferbergre a Maffiózókból? Peter Bogdanovich, a híres rendező (író, dokumentumfilmes, akasztott ember) játszotta, aki 2004-ben rendezett is egy epizódot a híres sorozatból.

A popzenei trendek megbízhatóan sebes mozgását észben tartva felettébb logikusnak tűnt, hogy 2011 lesz az év, amikor a brit neo soul hullám most már aztán végképp kifullad, de Adele Adkins január végén megjelent lemeze magabiztosan keresztülhúzta keserű számításunkat: a fiatal énekesnő (a lemezcím ezúttal is, mint a bemutatkozó 19 esetében az aktuális életkort jelzi) második dobása nemcsak a zsáner egyik legerősebb darabja lett, hanem az eladási listákon is szépen tarol. A dalait ezúttal nagyjából Amy Winehouse dögös és felvillanyozó soul-popja és Fiona Apple mélyen érzéki zongorás borongásai közé belövő énekesnő whiskyszerűen füstfogta, a lehető legmagabiztosabban uralt altja önmagában kész csoda, de Adele szerencsére a dalformálásra is éppúgy odafigyel, mint a virtuóz hangképzésre.

Valahol sejthető volt - bár igazán komolyan senki nem reménykedett benne -, hogy a kilencvenes évek közepén feloszlott Kyuss még ebben az életben újra színpadra fog lépni. A kaliforniai Palm Desertből indult zenekar már létezésének ideje alatt maga volt a legenda: hihetetlen történetek szóltak arról, hogy a sivatag közepén adtak koncerteket a néhány száz fős haveri körüknek - mellesleg ezekből az úgynevezett generátorpartikból indult az ottani stoner rock színtér nagy része -, és a lemezeik is egyből megkerülhetetlennek tűntek.

Az most már egészen biztos, hogy az R.E.M. pályafutása mindig is két szakaszra lesz osztva: a Bill Berry kiválása előtti és utáni periódusra.

Nagy a sürgés-forgás a talált tárgyak osztályán, de mondhatnánk úgy is, hogy a Sasadi úton; helycsere készülődik ugyanis a dobogó első fokán. A mozikban keresgélt elveszett ereklyék listáján a Szent Grál eddig elvitathatatlan helyére tör a Római Birodalom Britanniában nyom nélkül elbitangolt kilencedik légiójának díszállata, egy hosszú rúdra erősített, színarany sas, a Szent Sas. Csak az utóbbi pár évben három expedíció indult el hosszú, kanyargós útjára (ebből kettő konkrétan - és természetesen is - Magyarországról), hogy megkeresse, s mindegyik inkább több, mint kevesebb sikerrel járt - ez aztán a tuti elveszett darab! Még jobban is próbára tehetné már valaki, hátha akkor is utánadobnák, ha nem keresné. Mondjuk a Grálra sem lehetett e téren sok panasz, Tom Hanks például a Louvre üvegpiramisának álcázva talált rá, és Harrison Fordnak is előkerült valahonnan.

Anno elkerülte a mozikat, de aztán - Egy lépés a halál címmel - megfutotta a maga szűk köreit a honi televíziózásban, különös tekintettel a szakirányú (és különösen az alacsony rendfokozatú) kábelcsatornákra. Noha az 1986-os film - az érdemdús maestro utolsó mozimunkája - már nyilván nem hat revelációként, s a kezdetekben sem hordozott különösebb küldetést, de mégis: mindenképp bűnösen alulértékelt dolgozatot sodort elénk a vakszerencse.

Felteszem a kezem: nem vállalom az USA és Mexikó vagy kétezer mérföldes határszakaszának védelmét, azt sem tudom eldönteni, kell-e védeni, és ha igen, hogyan. Rory Kennedy dokumentumfilmjének tárgyáról - a 700 mérföld hosszan megépített falról - sem merek határozottan állást foglalni. Maradok a filmnél.

"Egy magyarral több lett a porondon" - énekli a virtuóz pályafutására visszatekintő középkorú Liszt Ferenc Fekete Gyula bicentenáriumi művében, s az egyszerre büszke, elégületlen és ironikus kitételt akár a "félkomoly opera" ősbemutatójának recenzense is elismételheti. Mert hisz' az okvetlenül üdvözlést és elismerést érdemel, hogy újabb játszható alkotással gazdagodott a magyar operairodalom, míg ellenben a mű és a színrevitel elegyes összhatása némi csalódást éppúgy ébreszthetett a közönségben, mint enyhébb vagy épp erőteljesebb iróniát. Az új opera ugyanis részint szándékoltan, ám részint alighanem akaratlanul olyan, egymással ellentétes benyomásokat keltett, amelyeket nem könnyű egyetlen értelmező/értékelő jelző köré gruppírozni.

A LuMú második emeletén a látogatót egy bakelitlemezből kivágott betűkből összeálló szöveg fogadja: Communism Never Happened. Ciprian Muresüan nemrégiben a Trafóban is kiállított munkája mintegy előre jelzi a múzeum gyűjteménygyarapítási megfontolásait. Az utóbbi két évben beszerzett (megvásárolt vagy felajánlott) műtárgyak ezek szerint a posztkommunista régió (nagyrészt Magyarországon már bemutatott) művészetére fókuszálnak, ezen belül is a posztkonceptualista tendenciákra, illetve - mint a tárlat megtekintése során kiderül - a konceptualista előzményekre, a hetvenes évek neoavantgárd művészetére. S bár érezhető az igény, hogy a LuMú egyfajta regionális művészeti központként (gyűjteményként) határozza meg magát, a mostani anyag nagy részét mégis magyar művészek jegyzik.