A Kyuss után a védjegyszerű gitárhangzásáról és játékáról ismert langaléta, gyufafejű Josh Homme futotta be a legnagyobb karriert a Queens Of The Stone Age-dzsel - ahol néhány évig az első két Kyuss-lemezen játszó Nick Oliveri basszusgitáros volt a társa -, míg a többiek az anyazenekarnál jóval kisebb volumenű dolgokban vettek részt. John Garcia énekes előbb a Slo Burn, majd a Unida és a Hermano frontembere lett, míg Brant Björk a dobcucc mögül kiszállva gitáros-énekesként készíti laza, jammelős, retrós anyagait. Tavaly Garcia már futott egy európai kört a Garcia Plays Kyuss nevű formációjával, ahol az egykori Celestial Season (egy holland stoner rock zenekar) tagjaival, valamint a Kyuss Lives!-ben is gitározó Bruno Feveryvel játszotta a Kyuss dalait. Innentől kezdve pedig már csak egy lépés volt összehozni a mostani felállást, amiből egyedül Josh Homme szorult ki: ezen a turnén a Wretch és a Blues for the Red Sun ritmusszekciója, tehát Oliveri és Björk játszik Feveryvel és Garciával kiegészülve egy komplett Kyuss-műsort.
Ez persze még úgy is egy tribute zenekar, hogy a Blues... zenészeinek háromnegyede ott játszott a színpadon: Bruno Fevery nem akar és nem is tud Josh Homme lenni, hiába kezdett kölyökkorában egy Kyuss-dalokat játszó zenekarban. Sem a gitárhangzás, sem a gitározás nem olyan volt, mint a lemezeken: az aljas, gyomorra ható búgás helyett egy sokkal élesebb, pregnánsabb gitárjátékot hallhattunk, ami a felvételekkel szöges ellentétben teljesen külön életet élt Oliveri basszusgitárjától. A Kyuss Lives!-ben viszont pont az a szimpatikus, hogy egyáltalán nem akarnak Kyuss lenni (bár interjúnkban John Garcia emlegeti, hogy készülni fog új lemez is: nos, azt nagyon nem kéne), pusztán elnyomják a Kyuss-besztofot, és ennyi. Tribute bandának pedig ennél autentikusabban nehéz lenni, még akkor is, ha az utolsó Kyuss-lemez dalainál, amit a Garcia, Homme, Scott Reeder és Alfredo Hernandez felállásban készített a csapat, az a fura helyzet állt elő, hogy csak az énekes volt ott azok közül, akik játszottak a lemezen.
Ha viszont képesek voltunk elvonatkoztatni a fentiektől, akkor gyakorlatilag egyetlenegy hibát lehetett felróni ennek a koncertnek, mégpedig azt, hogy a Sky Valley legmegindítóbb dalát, a Demon Cleanert nem játszották el. Viszont a szintén erről az albumról származó szívszorító Whitewatert igen, decensen elhúzott jammelésbe fullasztva, aztán indításnak elővették a Sky Valley nyitódalát, a Gardeniát, majd a Hurricane-Thumb kettőst, a végén pedig egy kegyetlen Spaceship Landing és Green Machine füzérrel zártak, tökéletes hangzással, kellően slendrián dobolással és Oliveri minimál basszusgitározásával megemelve. Innentől kezdve nem lehet savanyú a szőlő - csak csináljanak még három-négy európai kört, és azt se bánom, ha egyiken sem lesz Demon Cleaner.
PetőÞ Csarnok, március 20.
