„Teljes és felmérhetetlenül gazdag életművet hagyott hátra” – szokták írni a hozzá hasonló nagypályás alkotók halálakor. Vangelis esetében leginkább az lenyűgöző, hogy minden kacskaringó, kitérő és temérdek eltérő célt szolgáló munkája dacára életműve organikus egésznek tűnik. Ráadásul mindez görög nemzetiségűként, ami a 20. századi populáris zene erős angolszász hatásai miatt is komoly teljesítmény, bár ehhez azért rögtön hozzátehetjük, hogy a hetvenes évek jeles elektronikus (pop)zenei előadóinak többsége a kontinentális Európából származott.
Az orosz dj-t azért érte számos kritika, mert nem határolódott el eléggé az Ukrajna ellen indított háborútól. A Sziget szervezői nem hisznek a kulturális embargóban.
Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa.
Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.
Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.
A művész az orosz agresszorok által megszállt Mariupolban május 9-én koncertet adott, fellépésével egyértelműen kinyilvánította az orosz agresszor melletti szimpátiáját.
Volt egyszer egy Norvégia csupa jóravaló polgárral, meg néhány zűrös hátterű fiatallal, utóbbiaknak fura vízióik voltak a világról és meglehetősen extrém elképzeléseik arról, miben rejlik a zenei szépség (sokszor pont a rútságban).
A Jesse Hughes vezette Eagles of Death Metalra a legtöbben a Bataclan-tragédia kapcsán fognak emlékezni, pedig elég jó lemezeket csinálnak, élőben meg még erősebbek.
