„Mennyire sajnálom, drága barátom, hogy nem elégíti ki ízlésemet Mozart… Szeretem a mélységet, az erőt, a nagyságot – hogy is szeretném tehát a felszíneset, a dologit, a hígat, a jelentéktelent. Ezek csupán a legsekélyesebb viszonyok között nyújthatnak örömet, hát engem sem ő, sem a művei nem tudnak lenyűgözni” – írta Nadezhda von Meck bárónő, a hűséges patrónus Csajkovszkijnak, aki viszont rajongott Mozartért. Talán, ismerve a klasszikus mester kikezdhetetlen tekintélyét, meglepődünk a fent írt sorokon, de az orosz „matrónus” korántsem volt egyedül a véleményével a 19. század derekán, amikor nemcsak Mozart, de az előző évszázad zenéje en bloc hidegen hagyta a zenehallgatókat, akik jobban kedvelték Berlioz, Wagner, Verdi, Brahms és Liszt dörgedelmes hangkölteményeit és tévelygő ábrándjait. Mozart, könnyed harmóniáival és szabályos periódusaival triviálisnak tűnt. Csajkovszkij fehér hollóként szerette a salzburgi kollégát, rajongását egyebek mellett az ő stílusában írt Mozartiana-szvitben fejezte ki, no meg a bárónőnek írt válaszlevélben: „Nem egyszerűen szeretem Mozartot – bálványozom őt” –, majd sorokon át zengedezett a Don Giovanniról, a Haydnnak dedikált hat kvartettről, két-három szimfóniájáról és a Requiemről. „Mozart kamarazenéjében a báj, a szövet tisztasága, a részletek szépsége megragadó, de néha az ember olyannal is találkozik, amit megkönnyez…”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
