Zene

Mélyen igaz közhely, hogy egy újdonat színpadi mű nemcsak a játszó személyeket állítja komoly feladat elé, de épp így a közönséget, s persze a darabot az előadástól, az esetlegességet a tendenciától, s a merész úttörést a tévútra csalinkázástól megkülönböztetni hivatott, netán önjelölt kritikust is. E nehézség ismételt felismerésével távoztunk a szegedi Dóm térről, miután véget ért Szakcsi Lakatos Béla, Müller Péter Sziámi és Kerényi Miklós Gábor közös művének első előadása, vagy hogy a nevét márkavédjeggyé tömörítő rendező-szövegkönyvíró meghatározását idézzük: az ősbemutató világpremiere.

Most tán attól kéne egy hátast dobni, hogy az "orosz fantasy", mintha az valami olyan lenne, mint a szovjet western. Hogy az oroszok manapság olyan sokat (ti.: rubelt) raknak a filmgyártásukba, hogy már thrillerre, fantasyra, miegyéb tájidegen akciózásra is telik. Mindazonáltal ami végül ezen a 2007-es filmen (nálunk friss kiadású DVD-n) kijegecesedik, az távolról sem szovjet-orosz problematikum: az a "leesik-e?" kérdésköre.

Az Expressionale című kiállítás talán legérdekesebbje a város egyik jelentős művészfigurájának, George Grosz erotikus műveinek gyűjteménye, mely eddig a nagyközönség számára hozzáférhetetlen volt. A korhatáros tárlat 70, vegyes technikával készült képet vonultat fel (akvarell, olaj, toll). A túlnyomórészt 1940-re datált képek száműzetésben, Grosz New York-i évei alatt készültek.

Nem is tudtam, hogy régóta érdekel engem egy olyan Tragédia-előadás, amely a drámából nem a szokásos történelmi tablót fölépítve jut el az emberiségbe vetett ember, Ádám lételméleti problémájához, hanem... Hanem például azt teszi, mint Vidnyánszky Attila: a személyiség kívülről - az Úr által - adományozott integritásának szükségszerű szétesése után a történelmet segítségül híva összekotor - összeás - egy másikat. Útján Lucifer kíséri; kissé nyegle, ironikus fickó.

Mintha múltkori dvd-ajánlatunk, az Apu vad napjai folytatása került volna a lejátszóba, csakhogy most nem a papa haldoklása, hanem a húg esküvője hozza össze a veszekedni mindig kész családtagokat Laura Linney és Philip Seymour Hoffman egyéb elfoglaltságai miatt ezúttal Nicole Kidman és Jack Black alakítják a citromba harapott értelmiségieket, akik a reggeli müzlijükből is a lét elviselhetetlen könnyűségét olvassák ki, már ha a sok komplexustól eljutnak egyáltalán a konyháig A kérdéses konyha és a hozzá tartozó lakrészek Long Islanden, New York festői kertvárosában találhatók, melynek szélfútta partjai bizonyítottan jól mutatnak, ha gondterhelt fővel és kibeszéletlen frusztrációkkal nézünk el a messzeségbe Noah Baumbachról tudni való, hogy otthonról hozza az értelmiségi gőg és az alkotói bizonytalanságok széles körű ismeretét (papa és mama is neves kritikusok), és az is világos - ha máshonnan nem, a kamera merész remegtetéséből és a Rohmernek címzett, nyílt szerelmes levélből - hogy A tintahal és a bálna óta csak nőtt a rendezői étvágy a cinéma vérité igazságaira Ez mind szép és nemes dolog, tehetősebb önképzőkörökben, ahol a kamerát kézbe is adják, kifejezetten bátorítandó is, hisz az első félévig még mindenki zseni, és csak ezután kezdenek lemorzsolódni a halandók Noah Baumbach eddig két filmet forgatott, de a harmadik alkalommal ilyen kicsiségekkel nem foglalkozott: művészetet csinált Aki nem látja, magára vessen, hisz ott van az a keresetlen beállításokban, a félrecsúszott nyakkendőkben, legfőképpen pedig Nicole Kidman kelletlen grimaszaiban Forgalmazza az InterCom ** . .

Amíg a fülünk zúg, zenélünk a végtelenségig - erős szabad fordításban ezt jelenti az izlandi szabadcsapat új lemezének címe Ötödik albumát már sztárproducerrel (a Nine Inch Nails és PJ Harvey lemezeiről ismert Flooddal) és változatos helyszíneken (New York, Havanna, Reykjavík) vette fel Jónsi Thor Birgisson és zenekara A korábbi sorlemezeken markánsabb elektronikus alapok sokkal finomabban vannak most jelen, a főbb szerepeket a zongora, az akusztikus gitár, a váratlanul felbukkanó nagyzenekari kíséret és persze a védjegyszerű visszhangeffekt viszik Egyértelmű, mi volt a célja az izlandi négyesnek: elrugaszkodni a korábban megszokott hangzástól, a lassan hömpölygő, 8-10 perces tételektől és az introvertált, a szomorúságot mindig magukban hordozó zenei kalandozásoktól Ez csak részben sikerült - annyiban más ez a Sigur Rós-dolgozat, hogy van néhány szokatlanul popos, derűs és optimista szerzemény is (a netre felpakolt kislemezdal, a Gobbledigook és a tempósabb, vidámabb Inní mér syngur vitleysingur vagy a szokatlanul fülbemászó, a "legjobb dal" posztjára erősen esélyes Vid spilum endalaust), így teljesen új oldaláról mutatkozhat be a zenekar Azonban hamar világossá válik, hogy a kvartett nem tud tökéletesen kibújni saját bőréből: a lemez második fele kicsit ellaposodott tájakra téved, ettől bizony zavarba jöhet a leghűségesebb rajongó is A záró Allalright (az első Sigur Rós-szám angol nyelven!) borongása alatt aztán már újra hat az elszállós atmoszféra: a Sigur Rós ismét egyenesen és megbízható borultsággal halad a megkezdett úton - mindentől messze, a szívhez közel EMI, 2008 **** . .

Hidvéghy Valéria, a kora negyvenes évek szőke moziüdvöskéje (akit leginkább a Filmmúzeum csatornán szabályos időközönként levetített Ragaszkodom a szerelemhez című Bókay-vígjátékból ismerhet a mai közönség) 1946-ban kiverekedte magát Párizsba, ahol is - mert a szerelem vak - első találkozásra beleszeretett egy köpcös, nálánál éppen negyedszázaddal idősebb, férfiszépségnek vakmerő túlzással sem nevezhető filmproducerbe A szenvedélyes románcból viharos házasság, majd pedig terjedelmes emlékirat lett, ám az 1971-es angol nyelvű és szintúgy a friss magyar kiadás aligha tarthatna igényt számottevő közérdeklődésre, ha Gabriel Pascal nem G B Shaw darabjainak hű megfilmesítőjeként szerzett volna hervadhatatlan érdemeket magának, s ha özvegyének visszaemlékezéseiben nem jutna fő szerep a matuzsálemi korú, de szellemi frissességét és szarkasztikus humorát mindhalálig megőrző fabiánus paradoxmondónak A magyar és egyszersmind törvénytelen származású self-made man, aki huszártiszti fellépésének és elsöprő erejű svádájának köszönhetően egy csapásra elnyerte Shaw rokonszenvét, s megszerezte színdarabjainak filmjogait, a Leslie Howard-féle Pygmalion producereként és a Caesar és Kleopátra rendezőjeként került be az egyetemes filmtörténetbe Shaw szerint Pascal titka egyszerű volt: "elárasztották a forgatókönyvírók, ő pedig rossznak tartott mindent, amit írtak, s jónak azt, amit én írtam Természetesen egyetértettem vele" S jóllehet az emlékiratok szerzője ennek a termékeny munkakapcsolatnak már csak szomorkás zárófejezetét szemlélhette közvetlen közelről, azért e két rendkívüli karakterért s a könyv lapjain itt-ott felbukkanó néhány más kultúrtörténeti érdekű alakért (Stella Adorjántól Oskar Kokoschkáig) megéri kézbe venni a Bóday Pálné által fordított kötetet General Press Kiadó, 2008, 424 oldal, 3400 Ft *** . .

Aki nem emlékszik a Disturbed nevű amerikai zenekarra, és nyilván vannak ilyenek, hiszen a banda valamikor a kétezres évek elején volt néhány másodpercig híres a nu-metal harmadik vonalában, az csak idézze fel az akkori MTV-sláger Down With A Sicknesst! Tudják, itt énekel az a csávó, aki úgy hadarja a szavakat, mintha egy kiéhezett állatkerti csimpánz méltatlankodna, amikor az orra előtt meglengetünk ingerlően egy banánt, pont abban a távolságban, hogy ne érje el. Más megközelítésben: David Draiman énekes a Cranberries-vokalista Dolores O'Riordan férfi alteregója, csak ő semmibe vette a producerek tanácsát, és minden második mondatban bemutatja azt az énektechnikát, amiről a fenti jószág vagy egy köszörülő Trabant-önindító jut az ember eszébe.

A japán Yoshihiro Kurita és társulata, a Ryutopia Nó-Színház a szamurájkultúrában és a zen buddhizmusban gyökerező, ezer meg ezer szabálytól kötött nó-színház és a Nyugaton is ismert színházi kultúra találkoztatását példázza. Gyulai - és kivételesen szabályszegő (hiába, Gyulán igen ritka az olyan színpad, amely megfelel a nó-színház évezredes előírásainak) - előadásukban a keleti színházi világnak is csak azon részei vannak jelen, melyek a laikus számára is érthetőek, s amelyek bármely kultúrában az előadás tökéletesítését szolgálnák.

Berg Judit talán a legjobban "hype-olt" gyerekkönyvszerzőnk, persze nem véletlenül és nem érdem nélkül. Kicsit pejoratív jelzővé vált, de én a legteljesebb jó szándékkal állítom róla, hogy kiváló iparos, mesterember, aki megtanult első osztályú szövegeket írni.

A világ operaházaiban joggal dúló Anyegin-kultusz egyik jeles darabja a 2007-es Salzburgi Ünnepi Játékok Daniel Barenboim vezényelte, Andrea Breth rendezte előadása, amelynek felvétele - tanúsíthatom - majdnem teljesen visszaadja az élő előadás élményét (Nem kis mértékben a videorendező Brian Large jóvoltából) A zenei és a színpadi megvalósítás a felek tökéletes együttműködésére vall Barenboim olyan hektikus tempóban dirigálja a cotillont, amely megfelel a Tatyjana születésnapi összejövetelén folyó sivár és agresszív bulinak Idő: a Brezsnyev-korszak, minden lepusztultságával, bunkóságával és kilátástalanságával A Csajkovszkij-hangjegyekbe zárt fájdalom, melankólia és szomorúság egy töppedt világ szörnyű valóságát viszi színre, az elvágyódás költészetével és a drámai kitörés reménytelenségével A rendezés (egyetlen sokkolóan szimbolikus jelenet kivételével) részletekbe menően realista, ebben az értelemben egysíkú, de ezen az egy síkon igen mélyre hatol A karakterek a lélektan rezdüléseit viselik arcukon és mozdulataikban Peter Mattei - behízelgően varázsos bariton - egy vidéki értelmiségi macsó durvaságától eljut a züllött cinizmusig, és közben Anyegin lelkiismeretét is meg tudja szólaltatni Anna Szamuil mint Tatyjana az életlehetőségtől megfosztott érzékeny tehetség az elején és a "nómenklatúrába" került, kiváltságosságát önreflexív tudatossággal vállaló, büszke nő a végén; vokalitása kifogástalan Joseph Kaiser öngyilkosságba menekülő - igen szép hangú - Lenszkij Gremin - Francesco Furlanetto - áriája az elit étterem mihasznáinak karéjában (súlyos kontraszt az előző jelenetek sivárságához képest) önvallomás: az általa is képviselt társadalom becsmérlése Hihetetlen, de Csajkovszkij kortárs operát írt Universal/Deutsche Grammophon, 2 DVD ***** . .

Henry Rollinsnak kitüntetett helye van a magyar rockerszívben. A nyolcvanas évek második felétől kezdve számos alkalommal fordult meg nálunk, a hazai szaksajtó legéberebb szerzői lelkes hangú írásokban méltatták zsenijét, sőt Life Time című kiemelkedő albuma annak idején magyar kiadásban is megjelent. Irodalmi munkásságát azonban jobbára csak hírből ismerjük, a Black Flag énekeseként eltöltött legendás éveit pedig csak az azóta klasszikussá vált lemezek alapján. A Punk a platón mindkét tekintetben hiánypótló, Rollins nyolcvanegy és nyolcvanhat között írt naplója nemcsak lebilincselő tudósítás az amerikai punk-hardcore szubkultúra legmélyebb bugyraiból, de egy betegesen szorongó, a frusztrációi elől öngyilkos színpadi tombolásba menekülő személyiség megrázó erejű bemutatkozása is.

Aligha lehet elég szuperlatívuszt találni Matthew Herbert munkáira és zenei pályafutására: inspiráló, felkavaró, megindító, néha meg - a maga sajátos módján - andalító darabok kerülnek ki a keze alól immár tizenhárom éve. A korábban számos vicces álnéven (Wishmountain, Radio Boy, Doctor Rockit) is alkotó Herbert mindig is kivételes szorgalmáról volt ismert: szinte mérhetetlen mennyiségű saját kiadványai, másoknak gyártott remixei mellett készített albumot Roisín Murphynek és élete párjának, a dzsesszénekesnő Dani Sicilianónak. Élő fellépései mindig is élményszámba mentek, játsszon bár csipszeszacskókon (mint egyik első fellépésén tette) vagy saját big bandje élén, ahogyan azt a hét végén Budapesten tapasztaltuk.