A japán Yoshihiro Kurita és társulata, a Ryutopia Nó-Színház a szamurájkultúrában és a zen buddhizmusban gyökerezõ, ezer meg ezer szabálytól kötött nó-színház és a Nyugaton is ismert színházi kultúra találkoztatását példázza. Gyulai - és kivételesen szabályszegõ (hiába, Gyulán igen ritka az olyan színpad, amely megfelel a nó-színház évezredes elõírásainak) - elõadásukban a keleti színházi világnak is csak azon részei vannak jelen, melyek a laikus számára is érthetõek, s amelyek bármely kultúrában az elõadás tökéletesítését szolgálnák. Elsõsorban a lélegzetelállító esztétikum érzékelhetõ: négy tetõtõl talpig fehérre festett és fehérbe öltöztetett színésznõ - s késõbb az elhalt fiúcskát is játszó Michiko Yokoyama is, egy remekül kivitelezett és szinte fõszereplõvé elõlépõ szimbólum, az Idõ szerepében - foglalja gyakorlatilag fizikai keretbe az elõadást. Õk alig észlelhetõen mozognak, halkan, de gyönyörûen énekelnek - ám mozgásukat a rendezõ összekapcsolja a színpad közepén zajló történésekkel. Talán a legszebb pillanata az elõadásnak, amikor Leontes egy ostoba és igazságtalan pofonja nyomán õk is feljajdulnak s összerogynak.
Kurita mindeme szépségre dramaturgként is igyekszik ráerõsíteni: a Téli rege szövegébõl kivágott minden komédiai elemet, a vulgáris zsebtolvajt és a nevettetõ pluszbonyodalmakat, lírai elõadása mégis az utolsó percig érthetõ. A színészek egytõl egyig a sokadik sorban is érzékelhetõ koncentrációval, tökéletes fegyelemmel játszanak; profizmusukra és játékuk természetességére jellemzõ, hogy a király monológja közben a háttérben mindvégig lankadatlanul folyik a dialógus: rossz értelemben vett teatralitásnak semmi nyoma, s a szamurájokat idézõ jelmezek furcsamód csak megerõsítik ezt.
A társulat játéka egyfajta ceremónia volt, s a színház esszenciájáról szólt.
Ryutopia Nó-Színház, Gyulai Shakespeare Fesztivál, július 12.
*****
