Aligha lehet elég szuperlatívuszt találni Matthew Herbert munkáira és zenei pályafutására: inspiráló, felkavaró, megindító, néha meg - a maga sajátos módján - andalító darabok kerülnek ki a keze alól immár tizenhárom éve. A korábban számos vicces álnéven (Wishmountain, Radio Boy, Doctor Rockit) is alkotó Herbert mindig is kivételes szorgalmáról volt ismert: szinte mérhetetlen mennyiségű saját kiadványai, másoknak gyártott remixei mellett készített albumot Roisín Murphynek és élete párjának, a dzsesszénekesnő Dani Sicilianónak. Élő fellépései mindig is élményszámba mentek, játsszon bár csipszeszacskókon (mint egyik első fellépésén tette) vagy saját big bandje élén, ahogyan azt a hét végén Budapesten tapasztaltuk. A big band formáció természetesen nem új találmány a részéről - először 2003-ban hívta életre saját nagyzenekarát, hogy elkészítsék a Goodby Swingtime című kiváló albumot, melyen - a már említett Siciliano mellett - Jamie Lidell is énekelt. Idén azután ismét összedugták fejüket a mókás kedvű zenészek, s a szorgalmas stúdiómunkának meg is lett a gyümölcse - ősszel kerül a boltokba a There's Me And There's You című új albumuk, de már zajlik a friss zenékre épülő turné, amely nagy szerencsénkre hozzánk is eljutott.
Ha létezik fanatikusan lelkes, a zenébe valósággal szerelmes zenekészítő, akkor Herbert mindenképpen az. Első pillantásra szinte fel sem tűnik a zenészek karéjában, kütyükkel terhes asztala előtt görnyedő, égő tekintetű maestro - figyelmünket könynyen elterelheti a megannyi (némi túlzással megszámlálhatatlan) zenész, az önálló látványelemként fungáló karmester és Esther, a varázsos hangú soul/dzsessz díva (ő adja elő a régebbi, még Dani Sicilianótól ismert Herbert-klasszikusokat is). A banda voltaképpen virtuóz, gusztusos, szvinges dzsesszt játszik, amit a kedves Matthew a maga sajátos eszközeivel próbál alátámasztani, ellenpontozni vagy éppen dekonstruálni (mondjuk már az is komoly elismerést érdemel, ahogy az eredetileg színelektronikus montázszenében utazó Herbert képes ötleteit és szerzeményeit zenekari formába önteni). Ehhez csupán annyi kell, hogy minden hangsáv áthaladjon samplerekkel zsúfolt asztalkáján: bármely hangszerből vagy emberi hangból képes mintát venni, amit azután a megfelelő pontokon hozzátold az éppen folyamatban levő zenéhez - arról nem is szólva, hogy a samplereket ritmushangszerként is használhatja. A csoda a szemünk előtt zajlik, tervezettségnek nyoma sincs: mindent a helyszínen improvizál, trial and error elven tolja fel a frissen kinyert hangmintákat (még fülhallgatót sem használ!), mégis, az összhatás legalább kilencven százalékban tökéletes. Mindez nemcsak a fülnek jelent örömet, de a szemnek is: villámgyorsan kiderül, hogy Herbertünk kivételes showman, aki nem csupán a szemét forgatja viccesen, de a maga elképesztően kicsavart módján le is táncolja a koncertet. Az már csak magától értetődő, hogy előkerülnek kedvenc politikai vesszőparipái: hirtelen minden zenész kezébe kerül egy-egy, az iraki háborút támogató brit újság, amelyeket nagy élvezettel szaggatnak szét és szórnak egymásra - a galacsinhajigálás közben "mellesleg" eljátszanak egy számot, melynek ritmusalapját a friss tépészajokból rakta össze Herbert. Nem adnak hosszú koncertet, de amit kapunk, a kétszeri ráadással együtt velős és maradandó élmény - s azok sem jártak jól, akik kihagyták a jelentős alkotó immáron kizárólag puttyogós elektronikából építkező dj-szettjét az A38-on.
Millenáris Teátrum, július 19.
