Ha Holdig ívelő grádicsot talán nem ezekből építenénk is, azért a baritonban mormogó, patás férfi szörnyetegek és a szűziesen pihegő, hamvas hajadonok duettje meglehetősen kimerített idea már a popzenében, gondoljunk csak Gainsbourg és Birkin, Hazlewood és Sinatra vagy Cave és Minogue mutatványaira, s a sor még hosszan folytatható volna. Úgyhogy Isobel Campbell, a Belle and Sebastian egykori bájos skót vokalistájának immár második nagylemezt megért ötlete a legkevésbé az újszerűségével vonhatja magára a figyelmet. Alkalmi projektje inkább, mint az efféle duetteknél szinte mindig, az ördögöt alakító alak miatt érdekes, hiszen Mark Laneganről egyrészt senki sem gondolta volna korábban, hogy hangját adja egy (minden sötét romantikájával együtt is) kimondottan édeskés előadó mellé, másrészt mert jelenleg az övé a kortárs amerikai rock legkifejezőbben érdes, füstös és kiégett tónusa.
A szólókarrierbe kezdő Campbell már 2003-ban elkezdett számokat írni kettőjük számára, de a korhely Lanegan miatt, aki abban az időben többnyire a rocksztár foglalkozású amerikai lakosok kedvelt pihenőhelyén, a helyi elvonón időzött, lemez csak 2006-ban kerekedett az ambiciózus elgondolásból. A Ballad Of The Broken Seas kereskedelmileg kimondottan sikeres vállalkozás lett, ami némiképp meglepő, hisz' voltaképp semmi divatos nem volt benne (a számok tradicionális folk- és blueselemekből épültek fel, nyakon öntve némi Morricone-ízű westerngiccssziruppal), másfelől egy-két nagyon helyes kivételt leszámítva (Honey Child What Can I Do?, The False Husband) maguk a dalok sem voltak igazán átütők. És Lanegan sem azon a nívón dalolt, ahogyan a saját lemezein vagy mondjuk a Gutter Twins idén megjelent nagyszerű debütalbumán, a Saturnalián tette volt.
Ezen a második lemezen ellenben nem lehet rá panasz - és a dalokat szerző Isobel Campbell arányérzéke is sokat javult. Hogy mást ne mondjunk, önmagában nem különösebben lebilincselő hangjával ezúttal tényleg csak a legszükségesebb pillanatokban bukkan elő, hogy (halld például a grafitszürke The Ravent vagy a finoman a kései Johnny Cash-albumokat idéző Something To Believe-et) tejfehér kísértetként lebegje körül a kopott szívvel kesergő Lanegant, e whisky- és sárszagú cowboyt, a lemez kétségtelen főhősét. Erős a gyanúnk, hogy Campbell az elmúlt évek során minden áldott nap a Harry Smith-féle Anthology Of American Folk Music lemezeivel szunnyadt és ébredt, és most afféle éltanulóként felmondja, amit sikeresen bebiflázott: a Sunday számai tradicionális, olykor szándékosan porosnak hangzó (a Shot Gun Bluesban bakelitrecsegést is hallani), erős és szép folkszámok, ezúttal bódító slágerecskék nélkül, ellenben mindvégig azonos nívón. Különösen a lemez második fele meggyőző, ahol végre eltűnnek a hatásvadász filmzenéket idéző vonósok, és mind a hangszerelést, mind a dalszerkezeteket tekintve egyszerű, tiszta balladák követik egymást. Azoknál már-már el lehet felejteni, hogy összességében mégis csupán maszkabálról, utánacsinálási versenyről, egyszóval megveszekedett retróról van szó.
V2 Records, 2008
