tánc - A szatír

  • - sisso -
  • 2008. október 2.

Zene

Intelligens testvurstli a lázálmainkból, avagy amikor a hasfelmetszőnek rossz napja van Mesteri műpéniszek, előretolt vaginák, csonkolt végződések, szétpattanó izmok, kicsavart mozdulatok, óriásra nőtt vágyak, düh, éhség, és végül a büntetés képében érkező tisztaság, a természet ősi törvényeit felborító moralitás, avagy a nemnélküliség Az osztrák vérművész, Nitsch fanatikus akcionizmusát idézte Gergye Krisztián estje, amelynek során egy 2005-ben bemutatott darabját újította fel, "bontotta ki" Az elmúlt két évben alkalmazott koreográfusként, sőt rendezőként (Bárka) és művészeti irányadóként (Közép-Európa Táncszínház) magát egyaránt észrevétető koreográfus általam legjobban kedvelt "barbár" korszakát idézte fel a komplex produkció Lehetett fürdőzni az animális, egyszersmind nem is földi eredetű lények eleven világában, és elgondolkodni arról, hogy honnan ember és meddig állat az "én" Testkiállítás ez Schnittke komor, megindító zenéje kíséretében, ahol legalább három teret járhatunk be egyszerre - nem is kell mondanom, miféle riasztó belső termeket A színpad két oldalán árnyjáték zajlik, kihasználva a méretekkel való manipuláció lehetőségeit, míg a háttérben és a színpad közepén a szatír karaktere sejlik fel kajánul és tragikusan Ágens közbeénekel, tudathasít és kísért Csakis Béres Móni jelmeztervező lólábai lógnak ki, ezúttal is sokkolóan szép, neogót jelmezein gellert kap (az eleve magasra lőtt) előadás Gresó Nikoletta, Virág Melinda, valamint Gergye Krisztián táncharmóniájára épül az egész, miközben a mitológiai figurára jellemzően egyáltalán nem könnyedek a mozdulataik Az eredeti verzióhoz képest a pokoli fülledtség helyére beférkőzött az emelkedett bizarrság Tárnok Mariann (testképe mit sem változott) robusztussága ezúttal sem feledhető És belépett egy új elem a gergyei világba: az önirónia és a nevetés Így igazán nem nehéz legyőzni a biológia törvényeit MU Színház, szeptember 27 **** és fél . .
Intelligens testvurstli a lázálmainkból, avagy amikor a hasfelmetszõnek rossz napja van. Mesteri mûpéniszek, elõretolt vaginák, csonkolt végzõdések, szétpattanó izmok, kicsavart mozdulatok, óriásra nõtt vágyak, düh, éhség, és végül a büntetés képében érkezõ tisztaság, a természet õsi törvényeit felborító moralitás, avagy a nemnélküliség. Az osztrák vérmûvész, Nitsch fanatikus akcionizmusát idézte Gergye Krisztián estje, amelynek során egy 2005-ben bemutatott darabját újította fel, "bontotta ki". Az elmúlt két évben alkalmazott koreográfusként, sõt rendezõként (Bárka) és mûvészeti irányadóként (Közép-Európa Táncszínház) magát egyaránt észrevétetõ koreográfus általam legjobban kedvelt "barbár" korszakát idézte fel a komplex produkció. Lehetett fürdõzni az animális, egyszersmind nem is földi eredetû lények eleven világában, és elgondolkodni arról, hogy honnan ember és meddig állat az "én". Testkiállítás ez Schnittke komor, megindító zenéje kíséretében, ahol legalább három teret járhatunk be egyszerre - nem is kell mondanom, miféle riasztó belsõ termeket. A színpad két oldalán árnyjáték zajlik, kihasználva a méretekkel való manipuláció lehetõségeit, míg a háttérben és a színpad közepén a szatír karaktere sejlik fel kajánul és tragikusan. Ágens közbeénekel, tudathasít és kísért. Csakis Béres Móni jelmeztervezõ lólábai lógnak ki, ezúttal is sokkolóan szép, neogót jelmezein gellert kap (az eleve magasra lõtt) elõadás. Gresó Nikoletta, Virág Melinda, valamint Gergye Krisztián táncharmóniájára épül az egész, miközben a mitológiai figurára jellemzõen egyáltalán nem könnyedek a mozdulataik. Az eredeti verzióhoz képest a pokoli fülledtség helyére beférkõzött az emelkedett bizarrság. Tárnok Mariann (testképe mit sem változott) robusztussága ezúttal sem feledhetõ. És belépett egy új elem a gergyei világba: az önirónia és a nevetés. Így igazán nem nehéz legyõzni a biológia törvényeit.

MU Színház, szeptember 27.

**** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.