Zene

Stavangerről mondjuk három dolog bizton állítható: 1. a Skandináv-félsziget délnyugati csücskében, Norvégiában fekszik, 2. van egy focicsapata, évtizedek óta fel-felüti a fejét a totóban (kissé rosszindulatú nézetem szerint, persze magamból indulok ki, a hazai lakosság egy szűk, ám körülhatárolható rétege innen tud a létezéséről, kicsit többen innen se) - ebben a csapatban állítólag megfordult (vagy épp most is ott van) egy magyar fiú, Kovács Péter.

A Kiscelli Múzeumba menni majdnem kirándulás. Városszéli hangulat, gesztenyés, lépcsők, dombtető. Az egykori trinitárius kolostor XVIII. századi barokk épületegyüttesének kétségkívül a hatalmas, borzongatóan csupasz templomtér a legnagyobb látványossága, de van azért ott sok minden más is.

A szép piros novelláskötet nagyon sötét. Mint egy morbid útikalauz a budapesti élethez, mindenféle nemi (v)iszonyhoz, a képmutató családi élethez - a halálhoz.

Az író évek óta nyomkereső munkát végez: apja emlékeit gyűjti, faggatja, hosszabbítja. Vonatjegyeket, fényképeket, megsárgult okiratokat, porlepte tárgyacskákat, megdohosodott ruhadarabokat, uratlanná árvult kellékeket vesz elő, hogy mintegy halála után megteremtse - mondhatnám: kitalálja - apja alakját. Értelmet ad az apa értelmetlennek tetsző életének.

A szerzőnek az albioni végekről sikerült olyan cyberpunkot kanyarítania, amelynek van követhető cselekménye. Ez pedig a műfajt ismerve önmagában is főhajtással díjazandó.

Sok semmittevés, unalom, nehézkes és korrupt bürokrácia, csúnya betegségek, egyhangú táplálkozás, kommunikációs nehézségek - nincs könnyű dolga a terepmunkás antropológusnak, aki aztán általában mindezekről mélyen hallgat.

Filozofálni nem kötelező. Semmi dehonesztáló nincs abban, ha valaki ír egy könyvet, amiben nem akar az élet nagy kérdéseire válaszolni. Vagy legalábbis felvetni közülük néhányat.

A nagy kiállítás, amelynek körülményeiről, adatairól az utóbbi hetekben mindenki bőségesen értesülhetett, valószínűleg az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb kulturális teljesítménye Magyarországon, s az is biztos, hogy a Szépművészeti Múzeum centenáriumát méltóbb módon aligha lehetett volna megünnepelni.

Nyolc kis kritika

Igazán rokonszenves, hogy Bécs városa az ünnepek közeledtével kellő számú vészkijáratot biztosít azoknak, akik fulladozni hajlamosak az ezeket a napokat beburkoló, zsírosan vaníliaszagú levegőtől - és most nem csupán arra gondolok, hogy ilyenkor városszerte fénylik és forr a bor.

A Pulp énekesét nemigen kell bemutatni: Jarvis Cocker és zenekara a kilencvenes évek egyik legfontosabb viszonyítási pontja volt az angolszász popzenében (egyenrangúan a Blur-rel és az Oasisszel), intellektuálisnak kikiáltott együttese a Different Class (1995) vagy a This Is Hardcore (1998) című alapvetésekkel bekerült a rocklexikonokba.

Az új Faithless-lemezhez onnan érdemes közelíteni, hogy a To All New Arrivals lényegében a brit dance banda jutalomjátéka.

Ezerötszáz ember jelenlétében (a Bartók-teremben ez telt házat jelent) ünnepelték Steve Reich 70. születésnapját. A "tribute-koncert" második része előtt Kepes András beszélt Reich magyar kapcsolatairól, majd a mester kapott egy középkeresztet.

Milyen sokat ígérő kezdet! Mintha egy könyv lapjai tárulnának föl a színpadon, és ez rendben lévőnek látszik, hiszen Jane Austen egyik remekművét (melyik nem az?!) - pontosabban annak színpadi változatát adják Győrben.