Igazán rokonszenves, hogy Bécs városa az ünnepek közeledtével kellő számú vészkijáratot biztosít azoknak, akik fulladozni hajlamosak az ezeket a napokat beburkoló, zsírosan vaníliaszagú levegőtől - és most nem csupán arra gondolok, hogy ilyenkor városszerte fénylik és forr a bor. A Hauptstadt idén gitárfronton is kitett magáért, a klubokban olyan, egytől egyig remek bandák gerjesztették hangszereiket a Mikulást körülölelő héten, mint a Badly Drawn Boy, a Two Gallants, a Thermals és persze a Twilight Singers. Az azért nem volt kérdéses, hogy ez utóbbit kell választani: Greg Dullival a "menüben" menthetetlenül szürkül közömbössé minden más ajánlat.
*
Az ezredforduló magasságában még úgy tűnt, hogy emberünk a korábbinál jóval alacsonyabb sebességre vált: zenekara, az Afghan Whigs akkoriban már a végső stádiumában vergődött (az amerikai alternatív rock - kereskedelmi szempontból - második vonalának e vezérzenekara hivatalosan végül 2001 hajnalán adta be a kulcsot), s bár Dulli ugyanebben az időpillanatban megjelentette első szólólemezét (Twilight - As Played By The Twilight Singers), e gesztus inkább csak újabb öltésnek tűnt a szálelvarrási folyamatban. Hiszen azok a számok akkor már évek óta szalagon pihentek, és Dulli a megjelentetéssel le is zárta a történetüket. Turnéra nem indult, ivót nyitott inkább Los Angelesben, forgatókönyveket és novellákat körmölt, közben azért, amúgy ráérősen, összegitározgatott pár új számot. Ebből a lágymeleg állapotból barátja, a filmrendező Ted Demme váratlan halála lökte ki: arról az érzelmi tengerfenékről rájuk tekintve értelmüket vesztették az addig elkészült dalok, nem maradt más választása hát, mint hogy helyettük újakat írjon, olyanokat, amelyek sokkal többet tudnak az ő megszorongatott szívéről. A második Twilight Singers, a meseszépen szomorú Blackberry Belle 2003 őszén jelent meg, azóta folyamatos a pörgés. Dulli évente legalább száz koncertet vállal, gitározik az olasz Afterhoursben, tavaly még arra is volt érkezése, hogy saját neve alatt megjelentesse a korábban félretolt számait. Ehhez a "megint minden a régiben" címkéjű sztorihoz persze hozzátartozott, hogy Greg újfent jó kedvvel, bőséggel tömte tele a testét drogokkal, és mivel a kokainfogyasztását éppen az a szenvedély jellemezte, mint a zenéjét, nem sok hiányzott ahhoz, hogy rövid úton a másvilágra katapultálja magát. Aztán valahogy mégiscsak leállt. Akkoriban, 2005 nyarának végén éppen egy New Orleans-i stúdióban dekkolt, amikor végigzúzta a várost a Katrina hurrikán, de ő csak azért is ott maradt, s amikor nem kellett az áramszünetektől meg a közeli lövészajoktól szorongania, a bizarr élményektől zsongó fejjel összemuzsikált egy újabb intenzív lemezt, amely a narkós múltra utaló Powder Burns címmel ez év elején jutott a boltokba. A hozzá kapcsolódó turné nyáron zárult volna le, de olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy mind Amerikában, mind Európában ráhúztak még egy-egy kört; Bécsben is második alkalommal lépett fel idén a Singers. Ezen a túrán állandó vendégként a zenekarral tart Dulli druszája, Mark Lanegan is, akit a legtöbben alighanem a Queens Of The Stone Age pár évvel ezelőtti felállásából vagy a seattle-i, rég feloszlott Screaming Treesből ismerhetnek, jóllehet nevéhez immár számos kiváló szólólemez fűződik (ha ajánlani kell: Whiskey For The Holy Ghost, Bubblegum). Ugyanaz a korosztály (Lanegan negyvenkettő, Dulli egy évvel alatta), ugyanolyan erőszakos és függőségektől terhelt múlt: nem csoda, hogy a páros jövőre (The Gutter Twins néven) egy teljes lemezt készül szentelni közös rémálmainak.
Na de ennyit az előzményekről. Függönyt fel!
*
A saccra háromszáz nézővel kényelmesen kibélelt Szenében már az első számok alatt nyilvánvaló válik, hogy a whigses időkhöz képest mostanság kábé tizenöt kilóval terebélyesebb Dulli karizmája az elmúlt évek során egyenes arányban növekedett a tokájával. Az I'm Ready-ben elsütött sor, miszerint a trubadúr készen állna rá, hogy szeressen valakit, bárki mástól banális frázisnak hatna csupán, de ahogyan Dulli azon a fantasztikus hangján, az ő jellegzetes, a 70-es évek soulhéroszain edzett modorában a szavakat előbb csak odabúgja, majd teli tüdővel bele is üvölti a mikrofonba, az maga a démoni csábítás; a dal végére mindenki tudja, kiről fognak szólni a teremben domborító csajok legkevésbé sem ártatlan álmai az elkövetkező éjeken - mert ahogyan Dulli mondja, az kábé olyan, mintha Brando tenné a vásznon: súlyt és színt kapnak a kopottasabb szólamok is. És mindezt ne úgy tessék elképzelni, mint amikor egy búval gyakott darkrock-huszár sírásra görbülő, feketére rúzsozott szájjal kesereg az ő általlőtt szívéről. Nem, a csibészesen vigyorgó Dulli összes gesztusa egy akasztófára való brigantié; a Candy Cane Crawl végén kipattan a zongora mögül, és magát nem kevés humorral amolyan Vegasban haknizó soulhercegként illegeti, majd a dalt térdre borulva zárja, hősszerelmesi pózban. Az is hamar kiderül, hogy a nagy megtisztulást, a (rémisztően hangzó) józanságot nem kell azért annyira komolyan venni. Persze Dulli ma már tényleg nem simogatja orrával az erősítője tetejét, viszont böhömnagy pohárból nyeli a piát (egy technikus végig ügyel rá, hogy teli legyen a kehely), és megállás nélkül dohányzik (hamu- és pohártartó is van az állványán), méghozzá lenyűgöző technikával: képes abban a villanásnyi intervallumban megpörkölni a blázt, amíg a dobos a záróakkord után beszámol a következő nótához, és valamiképpen gitározás meg éneklés közben is bele-bele tud szippantani, mégsem téveszt. A zene, amit maga köré kanyarít, eléggé állat rock and roll: a visszafogott, trip-hopos első lemez nem nagyon idéztetik meg, a műsor a Blackberry és a Powder számaira épül, a dalok között nincsen szünet, a lemezekhez képest jóval zúzósabb verziókat hallunk. Dulli vérprofi zenészekkel dolgozik, a zongoránál például az a Jeff Klein ül, aki maga is tisztes szólókarriert tudhat már a háta mögött (pár éve láthatták őt muzsikálni a pesti éjszakában). A dobos, Bobby MacIntyre önálló show-elem.
A mind hangjában, mind megjelenésében egyre inkább Tom Waitsre emlékeztető Lanegan először kábé fél óra után bukkan fel, a Live With Mebe kezdenek bele (ez a Massive Attack-feldolgozás nyitja a néhány hete kiadott, ötszámos A Stitch In Time-ot), a zsongítóan hömpölygő szám aztán észrevétlenül átfolyik a Where Did You Sleep Last Night? című Leadbelly-songba, amit a Nirvana tett híressé az Unplugged koncertjével, de Lanegan már évekkel korábban lemezre vette, onnan ismerte Cobain is. Kurt előadásában a szám kétségbeesett faggatózás volt, Lanegan ellenben átkozottul fenyegető, akárha baltával a kézben kérné számon kedvesén az előző éjszakát. A bonviván Dullival szemben a súlyos tűhasználói múltat maga mögött tudó férfiú lidérces színpadi jelenség. Húzódzkodhat az ember hozzá bármennyire közel, Lanegan hihetetlenül távol van, és úgy kapaszkodik a mikrofonba, mintha attól tartana, ha elengedi, mindjárt átzuhan egy másik (és rémséges) dimenzióba. Hozzá kőarc és lehunyt szemek; halálszagú rémkirály.
A feldolgozások igen fontos szerepet visznek a Dulli-univerzumban. Uptown Lights nevű alkalmi zenekarával olykor rnb- és soulszámokat nyomat LA-ben, a TS-sel két éve She Loves You címmel lemeznyi átbarkácsolt dalt jelentetett meg, és mindig ügyel arra, hogy meglepje a közönséget valami váratlan kölcsönzéssel. Mindent a sajátjává formál, átdolgozásaival meggyőzően állítja, hogy egy igazán jó számnak megszámlálhatatlan arca lehetséges. A koncert csúcspontja egy olyan egyveleg, amely Justin Timberlake (!) Lovestonedjának fülledt, zongorás átértelmezésével indul, ez belebucskázik a The Killerbe (saját szám), ami a TV on the Radio nagyszerű idei lemezéről származó Wolf Like Mebe torkollik, melynek végét a zenészek a capellában adják elő: képzeljenek el öt talpig feketébe bújt, szesztől tüzelt fehér fiút, amint átmennek louisianai gospelkórusba! Mámorító élmény, lehetetlen fokozni, bár újra előkerül Lanegan az ő rakendrolljával (Boogie Boogie), aztán zárásként a két főhős elénekli Nina Simone nagyon szép számát, a Black Is The Color Of My True Love's Hairt. Komoran és érzékien, ahogy csak ők ketten tudják.
Bécs, Szene, december 5.
