Téboly - Mohácsi János-Mohácsi István: 56 06 őrült lélek, vert hadak (színház)

  • Csáki Judit
  • 2007. március 29.

Zene

Én bizony a könnyebb ellenállás vonzerejét látom abban a cirkuszban, amely a kaposvári színház előadása nyomán keletkezett és most lenyugodni látszik; föltehetően az igazgatóválasztás elmaradt botránya miatt. Könnyebb ellenállás, ha szimplán 56-os darabnak tekintvén az opust, arról folyik a vita: vajon helyes-e gyilkosnak ábrázolni Tóth Ilonát.

Én bizony a könnyebb ellenállás vonzerejét látom abban a cirkuszban, amely a kaposvári színház előadása nyomán keletkezett és most lenyugodni látszik; föltehetően az igazgatóválasztás elmaradt botránya miatt. Könnyebb ellenállás, ha szimplán 56-os darabnak tekintvén az opust, arról folyik a vita: vajon helyes-e gyilkosnak ábrázolni Tóth Ilonát.

Kétségtelenül nehezebb ugyanis föltenni azt a kérdést: miért van, hogy akár az 56-os forradalom ötvenedik évfordulója, akár egy Mohácsi rendezte színházi előadás ürügyén egymás torkának esik a népség, tépi-szaggatja vélt jussát a múltból, a jelenből. Vagy azt, hogy miért kell még ma is agyatlanul vezért imádni, a másként gondolkodókat pocskondiázni, viselkedési minimumról elfeledkezni, a kultúrának hátat fordítani. Tévedés ne essék: már a darabot mesélem; a Mohácsi János és Mohácsi István által írott, Kovács Márton zenéjével játszott színielőadást.

Amely ismét puzzle, mint számos Mohácsi-rendezés - ez ugyanis Mohácsiék és a kaposvári társulat színházi anyanyelve: a valóság (nyelv, figurák, események, ikonok, ruhák, egyebek) darabjaiból épített monumentális - és persze már nem valóságos, hanem teátrális - tabló. Nem a szárnyaló fantázia, hanem az éles, fürkésző tekintet teremti; nem véletlen, hogy az általam látott - amúgy teljesen "normális" - előadáson a közönség nagy része a rá- és felismerés tippmixét játszotta. A Tótéktól Monte Christo grófjáig, Mikojántól Tito "láncos kutyáig", a Holdra lépő Armstrongtól az Egmont-nyitányig lehetne fölismerni a puzzle darabjait. Lehetne, de nem muszáj, hiszen nem ők vannak ott, hanem az, ami/aki erről Mohácsiék eszébe jutott.

A nyitókép - keret egyébként - erős és ismerős: mai elit turistaalakulat ereszkedik le a múlt katlanába (majdnem kazamata ez a színpadnyi kürtő; és erről eszembe jut: a színházkerülő nemzetvédők elfelejtettek botrányt csinálni a budapesti Katona József Színház Kazamaták című előadásából, pedig Térey és Papp drámája is szuverén, skandálásellenes opus). A legmagasabb méltóságok, valamint a "gyülevészkedő" csoportok

együtt süllyednek

egészen az ősrobbanásig, majd vissza 1956-ba - és ettől kezdve turistacsoportként nézik a jeleneteket, velünk együtt.

Például azt, amelyben Örkény Tót családja temetésre készül 56-ban: legkisebb gyermekük a szobában felravatalozva (mert most több van nekik, mint Örkénynél), ott van Lajos, Mariska, Gyula és Ágika (a ruhásszekrény hátsó falán pedig a Times Square vetített képe: na, oda kéne menni), amikor rájuk rontanak. A zenés-táncos rajtaütés célja a család kitelepítése - mert kell a lakás az egyik "lakáj" rokonának. Az előadás egészére - mondhatni, Mohácsi életművére - jellemző csavar, ami az egészet tragibohózatba fordítja: nem ez a lakás kell, mert nincs benne telefon, tévedés történtÉ Tóték amúgy nagyon megszívják ezt az 56-ot: Ágika meghal tüdőgyulladásban, a szülők lelépnek, de Tótné a határon sóbálvánnyá válik, Gyuszi a megtorlás áldozata lesz... Pető Kata (Tótné) és Szula László (Tót) sűrítménynépet játszik.

Aztán jön Hruscsov és Kádár: Csapó Virág és Kocsis Pál szellemesen egyértelműsítik az erőviszonyokat. Vera Muhina szobrát is odajátsszák nekünk - látjuk minden szovjet film elején.

Az első rész erénye az ensemble-játék, a részletek, a pontosság, az összhatás, a tempó. A második rész két nagy jelenetsorra bomlik; az első a kórházban játszódik, ahol Sáry Flóra medika és csapata szakmányban és a végkimerülésig próbálja ellátni a sebesülteket. Erős a belvilág: néhány holtfáradt egészségügyi birkózik a gyógyítással, az adminisztrációval és a petícióval; a groteszk egyveleg, melyben a látvány és a zene pontos koreográfia szerint turbózza egymást, egyszerre mutatja bohózati és tragikus árnyalatait: sírva kell röhögni, mígnem elakad a lélegzet. Az pedig akkor akad el, amikor Sáry Flóra (én Varga Zsuzsa érzékeny alakításában láttam) egykori szerelmét ismeri föl egy betévedő alakban, akinek a zsebéből ÁVH-egyenruhás képe kerül elő (mint kiderül, viccből próbálta föl), és a többiek kényszerítik, hogy végezzen vele: a lázálom-gyilkosság a maga drámai-színházi logikája mentén történik, kimerevített képben. A kórházban ott sertepertél egy bizonyos Lajos bácsi, aki kommentárjaival, jóslataival nyugtalanítja a többieket - na, ő, vagyis Kovács Zsolt játssza a második felvonás második részének főhősét: Nagy Imrét. Itt ugyanis egyértelmű az idézet is, az utalás is.

Már a kivégzések zajlanak: Tóték Gyuszija után (akit előbb felköszöntenek nagykorúvá válása alkalmából) Sáry Flórát akasztják föl, majd Nagy Imre következik. És abszurd-groteszk menekítések: előbb Kádár hozza Hruscsov levelét, aztán egy női James Bond száll alá, aztán jön az alagútfúró If várából, aztán Sztálin és az ő távirányított csizmája, aztán Széchenyi, aki zöld köntösben tanácsolja Kovács Zsolt szédült és döbbent Nagy Imréjének, hogy tettesse őrültnek magát, aztán Neil Armstrong érkezik, akivel együtt tűzik ki a Holdon a két nemzet lobogóját, úttörők is jönnek, és végül Nagy Imre lánya, hogy apja elkísérje az esküvőjére. Nekem ennyi fokozás, ennyi téboly több volt a soknál, de a kollektív katarzis bejött azért: a két alak a színpad sötétjéből kibandukolt a fénybe. Az ott a semmi, a mi mai semmink.

Kaposvári Csiky Gergely Színház, március 13.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.