Én bizony a könnyebb ellenállás vonzerejét látom abban a cirkuszban, amely a kaposvári színház előadása nyomán keletkezett és most lenyugodni látszik; föltehetően az igazgatóválasztás elmaradt botránya miatt. Könnyebb ellenállás, ha szimplán 56-os darabnak tekintvén az opust, arról folyik a vita: vajon helyes-e gyilkosnak ábrázolni Tóth Ilonát.
Kétségtelenül nehezebb ugyanis föltenni azt a kérdést: miért van, hogy akár az 56-os forradalom ötvenedik évfordulója, akár egy Mohácsi rendezte színházi előadás ürügyén egymás torkának esik a népség, tépi-szaggatja vélt jussát a múltból, a jelenből. Vagy azt, hogy miért kell még ma is agyatlanul vezért imádni, a másként gondolkodókat pocskondiázni, viselkedési minimumról elfeledkezni, a kultúrának hátat fordítani. Tévedés ne essék: már a darabot mesélem; a Mohácsi János és Mohácsi István által írott, Kovács Márton zenéjével játszott színielőadást.
Amely ismét puzzle, mint számos Mohácsi-rendezés - ez ugyanis Mohácsiék és a kaposvári társulat színházi anyanyelve: a valóság (nyelv, figurák, események, ikonok, ruhák, egyebek) darabjaiból épített monumentális - és persze már nem valóságos, hanem teátrális - tabló. Nem a szárnyaló fantázia, hanem az éles, fürkésző tekintet teremti; nem véletlen, hogy az általam látott - amúgy teljesen "normális" - előadáson a közönség nagy része a rá- és felismerés tippmixét játszotta. A Tótéktól Monte Christo grófjáig, Mikojántól Tito "láncos kutyáig", a Holdra lépő Armstrongtól az Egmont-nyitányig lehetne fölismerni a puzzle darabjait. Lehetne, de nem muszáj, hiszen nem ők vannak ott, hanem az, ami/aki erről Mohácsiék eszébe jutott.
A nyitókép - keret egyébként - erős és ismerős: mai elit turistaalakulat ereszkedik le a múlt katlanába (majdnem kazamata ez a színpadnyi kürtő; és erről eszembe jut: a színházkerülő nemzetvédők elfelejtettek botrányt csinálni a budapesti Katona József Színház Kazamaták című előadásából, pedig Térey és Papp drámája is szuverén, skandálásellenes opus). A legmagasabb méltóságok, valamint a "gyülevészkedő" csoportok
együtt süllyednek
egészen az ősrobbanásig, majd vissza 1956-ba - és ettől kezdve turistacsoportként nézik a jeleneteket, velünk együtt.
Például azt, amelyben Örkény Tót családja temetésre készül 56-ban: legkisebb gyermekük a szobában felravatalozva (mert most több van nekik, mint Örkénynél), ott van Lajos, Mariska, Gyula és Ágika (a ruhásszekrény hátsó falán pedig a Times Square vetített képe: na, oda kéne menni), amikor rájuk rontanak. A zenés-táncos rajtaütés célja a család kitelepítése - mert kell a lakás az egyik "lakáj" rokonának. Az előadás egészére - mondhatni, Mohácsi életművére - jellemző csavar, ami az egészet tragibohózatba fordítja: nem ez a lakás kell, mert nincs benne telefon, tévedés történtÉ Tóték amúgy nagyon megszívják ezt az 56-ot: Ágika meghal tüdőgyulladásban, a szülők lelépnek, de Tótné a határon sóbálvánnyá válik, Gyuszi a megtorlás áldozata lesz... Pető Kata (Tótné) és Szula László (Tót) sűrítménynépet játszik.
Aztán jön Hruscsov és Kádár: Csapó Virág és Kocsis Pál szellemesen egyértelműsítik az erőviszonyokat. Vera Muhina szobrát is odajátsszák nekünk - látjuk minden szovjet film elején.
Az első rész erénye az ensemble-játék, a részletek, a pontosság, az összhatás, a tempó. A második rész két nagy jelenetsorra bomlik; az első a kórházban játszódik, ahol Sáry Flóra medika és csapata szakmányban és a végkimerülésig próbálja ellátni a sebesülteket. Erős a belvilág: néhány holtfáradt egészségügyi birkózik a gyógyítással, az adminisztrációval és a petícióval; a groteszk egyveleg, melyben a látvány és a zene pontos koreográfia szerint turbózza egymást, egyszerre mutatja bohózati és tragikus árnyalatait: sírva kell röhögni, mígnem elakad a lélegzet. Az pedig akkor akad el, amikor Sáry Flóra (én Varga Zsuzsa érzékeny alakításában láttam) egykori szerelmét ismeri föl egy betévedő alakban, akinek a zsebéből ÁVH-egyenruhás képe kerül elő (mint kiderül, viccből próbálta föl), és a többiek kényszerítik, hogy végezzen vele: a lázálom-gyilkosság a maga drámai-színházi logikája mentén történik, kimerevített képben. A kórházban ott sertepertél egy bizonyos Lajos bácsi, aki kommentárjaival, jóslataival nyugtalanítja a többieket - na, ő, vagyis Kovács Zsolt játssza a második felvonás második részének főhősét: Nagy Imrét. Itt ugyanis egyértelmű az idézet is, az utalás is.
Már a kivégzések zajlanak: Tóték Gyuszija után (akit előbb felköszöntenek nagykorúvá válása alkalmából) Sáry Flórát akasztják föl, majd Nagy Imre következik. És abszurd-groteszk menekítések: előbb Kádár hozza Hruscsov levelét, aztán egy női James Bond száll alá, aztán jön az alagútfúró If várából, aztán Sztálin és az ő távirányított csizmája, aztán Széchenyi, aki zöld köntösben tanácsolja Kovács Zsolt szédült és döbbent Nagy Imréjének, hogy tettesse őrültnek magát, aztán Neil Armstrong érkezik, akivel együtt tűzik ki a Holdon a két nemzet lobogóját, úttörők is jönnek, és végül Nagy Imre lánya, hogy apja elkísérje az esküvőjére. Nekem ennyi fokozás, ennyi téboly több volt a soknál, de a kollektív katarzis bejött azért: a két alak a színpad sötétjéből kibandukolt a fénybe. Az ott a semmi, a mi mai semmink.
Kaposvári Csiky Gergely Színház, március 13.
