Zene

Aligha egyszerű dolog hozzányúlni egy olyan életműhöz, mint amilyet Bowie ránk hagyott - régóta tudni véljük, mekkora hatást gyakorolt a poptörténet tán legtöbb eposzi jelzővel illetett ikonja kortársaira és a közeli-távoli utódokra. S itt eshet szó zenéről, szövegről, attitűdről, stílusról, Gesammtkunstwerkről - és akkor nem szóltunk az elöl rövid, hátul hosszú mulletről, amely azóta is vissza-visszatérően megszabja a focista-hajviselet térformáit.

Az a rettenetes helyzet alakult ki, hogy a vietnami háború egy viszonylag korai szakaszában (tán 1966-ban) Christian Bale (máshol Batman) fogságba esett Laoszban. Ettől persze még nem kéne berezelni, majd csak kivágja magát szorult helyzetéből. Ám az már komoly aggodalmakra adhat okot, hogy az ő (Dieter Denkler szerepében Bale) természetesen színigaz történeten alapuló hányattatásait Werner Herzog vitte hollywoodi vászonra (no jó, nem eltúlzott büdzséből).

Ez a fesztivál minden tekintetben valószínűtlen esemény. A nevét alapítója, művészeti vezetője, igazgatója és mindenese, Gémesi Géza karmester-zeneszerző-zongorista-tanár saját formációjától, a Rondino Együttestől kölcsönzi, ez viszont Dukay Barnabás nevezetes kompozíciójának - "Rondino, amely a szívhez szól" - címéből vétetett. A hangversenyek színhelye a helyi katolikus templom (befogadóképessége pótszékekkel száz fő), ez azonban szimbiózisban áll a pár lépésnyire található kultúrházzal, ahol mindig akad egy pohár bor a szünetben vagy koncert után oda betérő vendég vagy művész számára. A belépés ingyenes, egyáltalán, minden informális és barátian laza. Meghökkentő - és persze örömteli -, hogy a tíz- vagy százezreket megmozgató kulturális eseményeket preferáló korszellemmel szemben egy ilyen parányi és dacosan autonóm fesztivál egyáltalán életben marad - noha tartalmi erényei igen jelentősek.

A "történelem alulnézetből" iskolája, azaz a mikrohistóriai irányzat szerencsére nem új fejlemény a magyar történelemtudományban, de a könyvkiadásban sem. Idén a L'Harmattan kezdett új szériába; elsőként egy valóban izgalmas munkát tett le az olvasók asztalára: Sebők Marcell formabontó monográfiájából a laikus, ám a magyar és európai kultúrhistória iránt mélyebben érdeklődők is bízvást okulhatnak.

Két éve, miután Ady Endre és Brüll Adél (Léda) szerelméről szóló kötete megjelent, Péter I. Zoltán azzal a szándékkal fogott a költő és Boncza Berta (Csinszka) kapcsolatának megírásához, hogy "minél tárgyilagosabban, pártatlanul tárja az olvasó elé a valóságot", mivel korrigálni akarta az Ady feleségéről élő, irodalomtörténészek által is táplált negatív képet. Ehhez "kettejük levelezését kiegészítettem a kortársak viszszaemlékezéseivel, mindvégig ügyelve arra, hogy a lehető leghitelesebben mutassam be Ady és Csinszka mátkaságát és házasságát" - írta előszavában, ám e módszer, valamint az új, saját kutatás hiánya ahhoz vezetett, hogy könyve a korábbiakhoz képest nem szolgál újdonsággal.

Alkotói segédkönyv, meseországbeli és budapesti tébolyok: a közelmúltban három igen különböző, ám szándékait tekintve egységesen komoly képregény került a boltokba.

Egy osztálytalálkozó általában privát ügy; többnyire azért zajlik nyilvános helyen - étteremben, kocsmában, hajón -, mert ott férnek el az osztálytársak. De ha az osztály tagjai a nyilvánosság előtt dolgoznak (olykor élnek is), akkor miért ne lehetne a szokásosnál gyakoribb, éves találkozójuk is nyilvános?

Hovatovább tényleg úgy tűnik, hogy a kiállításokon már főleg mozizunk a járkálás, nézelődés helyett. Van a Mai Manó Ház legfelső emeletén az a bizonyos Napfényműterem, ahol egykor maga a névadó készítette a falra festett háttér előtt a felvételeit - itt helyezték el a készüléket, amin egy portréfilm fut Lucien Hervéről. Ebben pedig van egy kedvesen megható részlet, amikor a művész az emlékeik intenzitásától megroppanó idős emberek szokása szerint könnyekre fakad, miközben egy ifjúkori birkózó sikeréről (világbajnoki döntő!) beszél, mint élete legnagyszerűbb momentumáról. Pedig beszélhetett volna arról is, hogy - olvastam valahol - egy időben tagja volt a francia röplabda-válogatottnak.

A képzőművészetben járatlan befogadó leginkább reprodukció formájában találkozik "műalkotásokkal" - ilyenek a lakberendezési áruházak eldugott traktusaiban található, a fal és a bútor színéhez passzoló nyomatok, de a gigakiállításokat hirdető óriási poszterek vagy egy-egy médiasztár kiállításait (festményeit) reklámozó félperces "kis színesek" is. Miközben meg van győződve arról, hogy a művészet valami szent és magasztos, de mindenképpen eredeti entitás, javarészt marketingszakemberek/kreatívok által kiötlött, csinos formába csomagolt termékeket fogad el művészetnek.

Nem a mindhárom fejéből tüzet okádó sárkány, nem a katonás ütemre lépő agyaghadsereg és még csak nem is az alacsonyan szálló Jet Li látványa tette, hogy oly szép reményeink fűződtek az eleddig két epizódot (és számos közeli rokonként bemutatkozó, oldalági produkciót) számláló Múmia-sorozat harmadik részéhez. Bizony, mi a havasi jetiket (semmi rokonság Jet Livel) vártuk, a horror-arzenál e méltatlanul elfeledett főemlőseit, akiket oly hosszú időn át kellett moziba menet nélkülözni.

Egy Jason nevű fazon kilyuggatva fekszik egy newarki Wal-Mart parkolójában és a kukoricapehelyre gondol. Ez bizony háború.

Nem is lehetne jobb felvezető az idei Sziget nulladik napjára konfirmált Iron Maiden-koncerthez a Kerrang magazin szokásos tribute-lemezeinek (volt már például olyan, amikor a Master Of Puppets huszadik évfordulójára készítettek anyagot: nyolc különféle banda játszotta a Metallica klasszikus albumának dalait) soron következő darabja, az Iron Maiden-feldolgozáslemez. Mivel az Iron Maident mindenki ismeri, és azzal is tisztában van a legtöbb zenehallgató, hogy egy ilyen jellegű anyagon három kategóriát lehet megkülönböztetni (az első az eredeti dal meggyalázása, a második a korrekt iparosmunka, a harmadik pedig az, amikor az illető zenekar igyekszik a nótát a saját képére formálni), talán csapjunk is a lecsóba.

Az idén huszonötödik alkalommal megrendezett bécsi ImPulsTanz fesztivál legizgalmasabb meghívottja évről évre a kanadai Marie Chouinard társulata. Legújabb darabjuk története régi, a világ első költőjéről, aki elveszíti kedvesét, aztán utazást tesz az alvilágba, hogy lemondhasson róla megint.

Az 1993-as Bayreuthi Ünnepi Játékok Trisztán-felújításának rendezésére Wolfgang Wagner az 1976-ban botrányos, azóta utolérhetetlen remekké avatott Ring rendezőjét, Patrice Chéreau-t kérte föl, aki visszautasította a feladatot. "A Trisztán megrendezhetetlen, az egy rádiódarab" - mondta.